Hüperborea

Hüperboreoszok, görög nyelven: „nép, amely a hegyeken túl lakik”. Lakhelyük, Hüperborea pontos helye nem ismeretes, az sem bizonyos, létezett-e valaha. Létezéséről csupán mítoszokból értesülhetünk, viszont létezése mellett szól, hogy több nép mítoszaiban, görög, indiai, szkíta, kínai források is említést tesznek róla. A legtöbb történész, aki megkísérli beazonosítani Hüperborea egykori helyét, a fennmaradt leírások nyomán Észak-Szibéria, Alaszka, vagy Grönland térségére teszi a mitikus szigetet, és egy olyan korba, amikor az északi sark még nem a mai fagyos világ, hanem viszonylag enyhe klímájú, lakható vidék volt. A téma mai értői közül a legtöbben a Grönland mellett található tengeralatti platót tartják a legesélyesebbnek, mint hüberborea egykori helyét, mely egy jól körülhatárolható kiemelkedés, s korábban bizonyíthatóan szárazföld volt, mielőtt elsüllyedt. Geológus szakértők még nem találtak biztos magyarázatot az elsüllyedése okaira, bár több törésvonal mentén fekszik. A jelenleg tenger alatti plató közepén - hangradar-vizsgálatok szerint - egy tenger alatti hegyvonulat található.

Hüperborea a Mítoszokban

Hüperborea egy középkori térképen Abraham Ortelius, Amszterdam 1597: a jobb felső sarokban lévő kis térkép Hyper Borei-t mint egy, szinte egész északi sarkköri területet elfoglaló méretű földrészt ábrázolja.

A görög legendák szerint Boreász a téli vihar istene, lakhelye az északi Rhipaeus hegység, az ókori hagyomány szerint ettől északra lakott egy boldog életű, szent nép. Országukról azt hitték, hogy ott a nap fél évig nem száll le, ezért szereti Apollón e szent népet, mely őt folyton énekli és dalokban dicsőíti. A vetés náluk gyorsan megérik, az emberek folyton boldogok, nem ismerik a viszályt és erőszakot, s 1000 évig is elélnek, ha az életet megunva, le nem dobják magukat egy szent szikláról a tengerbe.

Indiai mítoszok szerint (Rig-veda) Hüperborea egy létező hely volt, mely a Sarkkörön túl helyezkedett el, nagyjából Grönlandtól keletre. Az indiaiak eredetmítosza szerint őseik Hüperborea központja, a Mount Neru hegy mellől, kalandos (vízi) utazás során vándoroltak le jelenlegi lakhelyükre, Indiába. Mint köztudott, az északi sarkkörön túl fél évig a nap 24 órájában süt a nap, majd fél évig nem kel fel. A Rig-Védában szereplő indiai ősök életkorát is a régi hazában jellemző viszonyokhoz alkalmazkodva, fél éves nappalokban és fél éves éjszakákban számították visszamenőleg: 1 földi évet 1 isteni napként számítottak. Így pl. egy ősi időkben 60 évet élt férfi, akit később istenként tiszteltek, a későbbi "normál" számítások alapján már 60 x 365 = 21.900 évig élt, ami magyarázatot adhat a régi idők rendkívül hosszú életű személyeiről szóló történetekre.

A fél évig tartó napok jelensége a görög mítoszban már Apollóval, mint a fény istenével függ össze, akiről azt hitték, hogy a sötét téli hónapok idejére hattyúktól vont szekéren kedvelt népéhez utazik Hüperboreába, s csak a nyárra tér vissza Delphoiba. Egy déloszi legenda szerint a hüperboreoszok a régebbi időben első termésük zsengéit e szigetre küldötték Dodonán, Thesszálián és Euboián át. Hérodotosz kételkedett a nép létezésében, Idősebb Plinius viszont határozottan élő népnek tartotta őket; a tudósok és költők helyüket a Föld északi, illetve nyugati részén jelölték ki. Eratoszthenész szerint a Föld legészakibb részén éltek.

Abarisz és Eileithüia hüperboreoszok voltak. A legendás nép földjére halandók közül csak Héraklész és Perszeusz jutott el a mítoszok szerint.

A középkorban semmit sem tudtak az északi sarkköri területekről, mégis máig fennmaradtak térképek, melyek a mai térképeken nem szereplő földrészt ábrázolnak az Északi sarkkörnél, de már ezek is csak mint "egykor volt" szigetként említik és jelölik.

A 2008-ban, Astrid Lyst norvég kutató vezetésével által végzett vizsgálatok feltételezései szerint az Északi sarki terület utoljára kb. 6-7000 évvel ezelőtt volt jégmentes, tehát a görögökkel egy időben létezett civilizáció jelenléte az Északi sarkon nem lehetséges, ellenben egy korábbi civilizáció jelenléte nem zárható ki.

Modern Ezoterikus nézetek

Az Északi sarkon megfigyelhető az 'aurora borealis', vagyis az 'északi fény' jelensége. A tudomány mai álláspontja szerint a napból kiáramló ionok ütköznek a föld mágneses terével, melyet fényjelenség kísér.

Aurora Borealis Bear Lake

Aurora australis az Antarktiszon

H.P. Blavatsky, Rene Guenon and Julius Evola egyaránt osztják azt a nézetet, hogy egy, a történelem előtti idők hajnalán, az Aranykorban kialakult civilizáció könnyen elképzelhető, hogy magát a "szent lelket", vagy Istent látta a jelenségben "lebegni a víz felett", mint ahogyan a Biblia Teremtés könyvében is áll. Egy ilyen környezetben rendkívül könnyen alakulhatott ki vallási központ, mely vonzotta az akkori világ minden sarkából a "csodát", isten jelenlétét személyesen megtapasztalni vágyókat, sőt magának a vallás kialakulásának is a gyökere lehetett. Egy ilyen központ - ha létezett - magával hozhatta a kultúra kiemelkedő fejlődését a területen, és a fent említett görög mítosz zenei utalása alapján akár a zene kialakulását, melyet egyes szakértők szerint eredetileg imádkozásra használtak (a tökéletes mantrát együtt "énekelve" értek el különböző frekvenciájú rezgéseket, melyekkel gyógyítani tudtak, vagy istent próbálták elérni imájukkal tökéletes akusztikájú templomaikban, hasonló rendeltetésű templomok későbbi változataira a mayáknál és babilonban is találunk példát).

Egyes ezoterikus szerzők szerint (lásd. Jocelyn Godwin, Arktos: The Polar Myth) az Északi sark árasztja magából az életet, míg a Déli sark a 'démoni' oldal mely elnyeli az enegrgiákat, s a Hüperboreoszok így élhettek hosszabb ideig mint egy átlagos emberöltő, feltöltekezve a Földből az Északi sarkon kiáramló "mannával", amely szerintük maga az északi fény, vagy annak kiváltó, de nem látható oka. Elképzelésüket azzal próbálják igazolni, hogy a naprendszer minden egyes bolygójának északi sarkánál különös jelenségek tapasztalhatóak (a Marson fagyott jégsapka, a Szaturnuszon pedig megmagyarázhatatlan hatszögletű "áramlás" található a bolygók északi pólusánál), melyek anyagkiáramlásra utalnak, s melyből elmékletük szerint akár maga a földi élethez szükséges alapelemek is származhatnak.

Verne Gyula "Utazás a Föld középpontja felé" című művének alapötletére épül Brooks Agnew amerikai kutató elmélete. Agnew The Inner Earth Expedition (Belső Föld Expedíció) néven expedíciót szervez (mely jelenleg is szervezés alatt áll, tervezett indulás 2010-ben) egy orosz jégtörővel a Yamal-lal, az északi-sarki térségbe, hogy - szavai szerint - "egyszer s mindenkorra kiderüljön, üreges-e a Föld belseje vagy nem". Agnew nem csak egy elsüllyedt földrészt sejt Hüperborea helyén, hanem egyenesen azt állítja, hogy a Föld bolygó nem "letört, vagy kiszakadt valamiből", hanem egy gyorsan forgó anyag és porhalmazból állt össze bolygóvá a középponmtjában lévő nagy gravitációjú vasmag hatására, mint minden bolygó az elmélete szerint. Az elképzelés szerint a forgó anyaghalmaz külső rétegei a centrifugális erő hatására idővel egyre tömörebbek lettek, míg belseje viszont "üreges" maradt. Agnew úgy képzeli, a Föld vasmagja valójában egy belső nap, és a bolygónk kérgének belső oldala és e belső nap közötti tér egy másik világ, és a kéreg belső oldalán egy felfelé görbülő horizontú világ található. Magyarázata szerint ez az "alvilág", melynek bejárata az Északi sarkkörön belül található, bár egyelőre jég fedi. Szerinte ez a magyarázat az északi fény jelenségre, mely itt árad ki a földből, s mely a belső napból származik. Elméletét többek között azzal is indokolja, hogy kell lennie belső összeköttetésnek a két sarkpont között, ugyanis szerinte a két pólus körüli tengeri élővilág meglepő mértékben megegyezik. Véleménye szerint a Hüperboreoszok csupán látogatók a "Külső Föld"-ön, valójában fejlett technológiájukkal odalentről figyelnek minket, miután létrehozták az ősi civilizációkat, és bennük véli felfedezni magukat az UFO-kat is.

Az Északi-sarki elméletek többségére jellemző, hogy - a tudomány mai állása szerint - bizonyíthatatlan tételeket tartalmaznak. A Föld felszínének feltérképezése előtt bolygónkon rendkívül sok volt a "fehér folt", ahová nem jutottak el felfedezők. Az ilyen felfedezetlen világok kiváló táptalajt jelentettek a legkülönfélébb rémtörténetek, elméletek számára, melyek szörnyeket, vagy akár egész világokat képzeltek a felfedezetlen területekre. Mára a vízfelszín alatti területek és a sarkköri zónák maradtak viszonylag feltérképezetlenül, lehetőséget adva ezzel hasonló, modern kori meghökkentő elméleteknek, melyeket azonban a legtöbb esetben érdemes fenntartásokkal fogadnunk.

Források

Ókori lexikon I–II. Szerk. Pecz Vilmos. Budapest: Franklin Társulat. 1902–1904.