Második világháború

Második világháború
Dátum	1939. szeptember 1. – 1945. szeptember 2.
Helyszín	Európa, Csendes-óceán, Dél- és Kelet-Ázsia, Közel-Kelet, Földközi-térség és Afrika
Eredmény	A tengelyhatalmak totális veresége, szövetséges győzelem. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalapítása, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szuperhatalommá válása.
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Tengelyhatalmak: Japán Németország Olaszország … és mások Szövetségesek: Egyesült Államok Egyesült Királyság Franciaország Kína Lengyelország Szovjetunió … és mások
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Hirohito Adolf Hitler Benito Mussolini Franklin D. Roosevelt Winston Churchill Charles de Gaulle Csang Kaj-sek Edward Rydz-Śmigły Joszif Sztálin
Veszteségek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Elesett katonák: több mint 8 millió Civil halottak: több mint 4 millió Összes halott: több mint 12 millió (1937-45) Elesett katonák: több mint 16 millió Civil halottak: több mint 45 millió Összes halott: több mint 61 millió (1937-45)
A Wikimédia Commons tartalmaz Második világháború témájú médiaállományokat.

A második világháború az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa volt. A legelterjedtebb álláspont szerint kezdetének az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni német támadás tekinthető, és Japán kapitulációjával, 1945. szeptember 2-án ért véget. A háború kezdetét egyesek már 1937-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború. Mindazonáltal szoros előzményként ezt a háborút is lehet tekinteni, noha a két ország közötti konfliktus még nem terjedt ki a világ több pontjára, helyi jellegűnek értelmezhető.

A világháborúban a szövetségesek és a tengelyhatalmak álltak egymással szemben. Kezdetben a tengelyhatalmak győzedelmeskedtek a csatákban, majd 1942-ben mind a keleti, mind csendes-óceáni, mind az afrikai fronton a szövetségesek törtek előre, és végül a tengelyhatalmak teljes vereséget szenvedtek. A háború Európában Németország feltétel nélküli megadásával, 1945. május 8-án fejeződött be, míg Ázsiában 1945. szeptember 2-án Japán kapitulációjával fejeződött be.

Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után, a Párizs környéki békeszerződésekkel (versailles-i békeszerződés; trianoni békeszerződés; saint-germaini békeszerződés; sèvres-i békeszerződés) kialakított világpolitikai helyzet.

A világháború folyamán a náci antiszemitizmus miatt több millió zsidó lett a holokauszt áldozata. A világégés után a nürnbergi perben ítéltek el a felelősöket.

A világháborút lezáró párizsi békét 1947-ben kötötték meg. Európa térképét átrajzolták, a Szovjetunió jelentős területeket szerzett. Lengyelország határait nyugatabbra tolták, és német területekkel kárpótolták. A háború után megromlott a két korábbi szövetséges, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonya, és egy új háború, a hidegháború korszaka kezdődött.

Előzmények

Közvetett

Az első világháború után a pacifizmusnak rengeteg támogatója akadt, ugyanakkor vesztes oldalon álló, valamint a világgazdasági válságban jelentősen meggyengült országokban irredenta és revíziós irányzatokat képviselő pártok kerültek hatalomba, élükön a diktátorokkal. Ők kedvük szerint befolyásolhatták népüket, ellenőrzésük alá vonták a médiát, és elhitették országuk lakóival, hogy ők talpra állítják a meggyengült országukat.

Az első diktátor a 20. század történetében az olasz származású Benito Mussolini volt. Noha Olaszország a győztes oldalon állt az első világháborúban, de nem nyert semmit, sőt, az 1920-as években jelentősen megbénították a folyamatos sztrájkok. Mussolini 1922-ben került hatalomra, a fasiszta párt elnökeként. Megígérte, hogy helyreállítja a rendet Olaszországban, és országát az „új Római Birodalommá” akarta tenni. A média befolyásolásával, és az ellenzék elfojtásával azt a látszatot keltette, hogy Olaszország fellendülőben van. Pedig korántsem volt így. A diktátor kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai német puccskísérlet idején az olaszok még csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban, így háborús fenyegetéssel is megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez, és 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin-Róma tengely kialakulását.

Benito Mussolini és Adolf Hitler

Az első világháborút lezáró, versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárultak ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1933-ban hatalomra jutott Németországban. Németország is romokban hevert a háború után: óriási infláció sújtotta az országot, és a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Adolf Hitler, a korábbi katona, a nemzetiszocialista párt élén került hatalomra 1933-ban, és rögtön elkezdte a Harmadik Birodalom fölépítését. 1934-ben Hindenburg elnök halálával Hitleré lett a köztársasági elnöki cím is , aki nemsokára összevonta azt a kancellári szerepkörrel, ezzel ő lett a „Führer” (Vezér), és hamarosan totális diktatúrát épített ki. Külpolitikájának deklarált célja volt a németek lakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés. Így 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Rajna-vidékre.

1924-ben, Lenin halála után a grúz Joszif Sztálin vette át a hatalmat a Szovjetunióban. Mivel az ország iparilag és gazdaságilag fejletlen volt, Sztálin jelentős ipari nemzetté fejlesztette országát, de mindezt a falusi parasztság terhére. Akkoriban vált a Szovjetunió jelentős gazdasági nagyhatalommá. A sztálini diktatúra 1941-től a szövetségesek oldalán állt, azonban néhány dologban hasonlított a Hitler nemzetiszocialista Harmadik Birodalmára: Sztálin is bebörtönöztette és kivégeztette valós vagy vélt ellenségeit, köztük a Vörös Hadsereg számos tisztjét és ugyanúgy koncentrációs és munkatáborok hálózatát (Gulag) tartotta fenn.

Közvetlen

Spanyolországban 1931-ben kikiáltották a köztársaságot, amely ellen öt évvel később sikertelen puccsot hajtottak végre Manuel Azaña elnök ellen José Sanjurjo tábornok vezetésével. A csak részben sikeres puccskísérlet után kitört a spanyol polgárháború. A lázadó nacionalisták puccskísérletét több konzervatív csoport is támogatta, mint például az Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja (CEDA), de támogatták a monarchisták, a karlisták és a fasiszta Falange is. A köztársaságiak fegyvereket és önkénteseket kaptak a Szovjetuniótól, Mexikótól, a nemzetközi marxista mozgalomtól és a Nemzetközi Brigádoktól. A nacionalistákat támogatták a karlista és alfonzista monarchisták, a konzervatívok, a fasiszta falangisták és a legkonzervatívabb liberálisok, Németország, Olaszország. 1939-ben Francisco Franco vezetésével a nacionalisták nyerték meg. Egyes források szerint ez volt a második világháború főpróbája.

Benito Mussolini fel szerette volna éleszteni a Római Birodalom nagyságát és tekintélyét. Ennek egyik következménye volt, hogy 1935-ben megtámadta Etiópiát, és ezzel kitört az abesszíniai háború, amely 1 évig tartott.

1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva, Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a Szudéta-válság kirobbantása után a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia önálló állam lett. 1939. április 7-én olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó danzigi korridor miatt.

Nagy-Britannia és Franciaország – noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg – katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére (lengyel-brit közös védelmi egyezmény és a francia-lengyel katonai szövetség).

Japán térhódítása Délkelet-Ázsiában

Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka ún. „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen a Romániához tartozó Besszarábia, valamint Bukovina északi területei. Lengyelországot a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.

Az Egyesült Államokban az 1930-as években egy sor semlegességi törvényt fogadtak el. A Roosevelt vezette kormány azonban már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry).

A Távol-Keleten a Japán Birodalom folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1931-ben a mukdeni incidens nyomán megszállták Mandzsúriát, ahol 1932-ben Mandzsukuo néven bábállamot hoztak létre, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. 1937-ben a Marco Polo-hídnál történt incidens után megtámadták Kínát, és az ország keleti részét ellenőrzésük alá vonták. 1940-ben Vang Csing-vej vezetésével kollaboránsokból álló bábkormányt hoztak létre Nankingban. 1938-ban a Haszan-tónál, 1939-ben a Halhin-gol folyónál határviták nyomán harcba bonyolódtak a Szovjetunióval, ám a határozott fellépés nyomán meghátráltak.

A háború Európában

Keleti front

Lengyelország megtámadása

Animált térkép a háború folyamatáról

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen indokot egy átlátszó provokáció, a Gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását. Az első harci eseményre 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor került sor, amikor a német légierő (Luftwaffe) bombázni kezdte a lengyelországi Wieluń városát. Ezzel az eseménnyel kitört a második világháború.

Az Egyesült Királyság és Franciaország már korábban megállapodtak, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehszlovákia sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, ezért az Egyesült Királyság és Franciaország is hadat üzent Németországnak, de kisebb összetűzéseken kívül nem történtek háborús cselekmények, ezért hívják ezt furcsa háborúnak.

A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapított területeket.

Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött, és hadserege megsemmisült. A német-szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált, Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek felosztották egymás között. Ezzel megszűnt a keleti front.

Átmeneti időszak

1940 júniusában, a Franciaország elleni hadművelet utolsó napján, a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat, majd a román régiót, Besszarábiát. Eközben a német-szovjet diplomáciai kapcsolatok és a gazdasági együttműködés fokozatosan leállt, és a két állam elkezdte a háborús előkészületeket.

A Szovjetunió megtámadása

A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941 elején jóváhagyták, és a Barbarossa kódnevet kapta. 1941. június 22-én három irányba indították el a támadást. Északon Leningrád felé kellett támadnia Wilhelm von Leeb hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre Fedor von Bock, délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – Gerd von Rundstedt hadseregcsoportja. A támadás teljesen megleptek a szovjeteket, és csak június 29-én szólította fel a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága a fegyveres ellenállásra. Három arcvonalat szerveztek meg: Vorosilov marsall északnyugati, Tyimosenko marsall nyugati, valamint Bugyonnij délnyugati arcvonalát.

Német villámháború a Szovjetunióban

A kezdetekben a németek mindhárom hadseregcsoportja jól haladt, emiatt a szovjetek a Sztálin-vonalhoz húzódtak vissza. Július 4-én megkezdődött a vonal áttörése, amely két hétig tartott. A siker után a német északi hadseregcsoport egészen Észtországig, a középső hadseregcsoport Vityebszkig, a déli hadseregcsoport a Dnyeszter vonaláig nyomult. A német déli hadtesthez nem csak a románok küldtek csapatokat, hanem a magyarok is, akik az 1941. június 27-én történ kassai bombázás miatt lépett be a háború a németek oldalán. A déli és a középső hadseregcsoport a Pripraty-mocsarakban harcoló szovjet egységeket bekerítették, és így egységes frontot tudtak létrehozni. Az északi hadseregcsoport eközben tovább haladt Leningrád felé, és augusztus 10-én a város külső védelmi gyűrűjét is megközelítette. A Névát szeptember 8-án érte el az ellenség, és hamarosan megkezdték a város ostromát.

A középső hadseregcsoport augusztus végén elfoglalta Szmolenszket, így egy éket képezett az északi és a déli csoport között, ami a németek számára szükség volt a déliek felzárkózására, ezért Kijev bevételére a középső hadtestből páncélos egységeket csoportosítottak át a délibe. A várost szeptember 29-én vették birtokba a németek.

Kijev elestének másnapján Hitler kijelentette, hogy megindítják az utolsó rohamot a szovjet főváros, Moszkva ellen. Sorban foglalta el a német középső hadseregcsoport a szovjet városokat. Október 12-én elesett Kaluga, és két nappal később már 80 km-re voltak a fővárostól.

A moszkvai csata és Leningrád ostroma

Fájl:Soviet Offensive Moscow December 1941.jpg

Könnyű harckocsikkal támogatott szovjet gyalogosok téli álcázó ruhában menetben

1941 szeptember elejére a német északi hadseregcsoport elérte a Névát. Szeptember 25-én megkezdődött Leningrád ostroma. A leningrádiak felkészültek az ostromra: tankcsapdákat, védvonalakat építettek ki. November elejére a lakosságnak már alig volt élelmiszere. Az ott lakók kénytelenek voltak mindent megenni az életben maradáshoz. Lovakat, kutyákat, macskákat, és még más embereket is elfogyasztottak.

1941 novemberében befagyott a város határában található Ladoga-tó. Így megnyílt az út az utánpótlás előtt. Decemberben a szovjet hadsereg elfoglalta a Tyihvin vasúti csomópontot, így lerövidült az utánpótlási vonal, és félmillió polgárt tudtak evakuálni. A tél elmúlta után zöldségeket kezdtek el termeszteni a helyiek, így biztosítva az élelmiszert, de sikerült újraindítani a gyárakat is. Leningrád 890 napos ostrom után, 1944. január 27-én került újra szovjet kézre.

1941. november 7-én a szovjet fővárosban nagyszabású katonai parádét tartottak, ahol Sztálin biztatta a népet, és felhívta a figyelmet a közelgő német csapatokra - ekkor az ellenség 50 km-re volt Moszkvától. A németek azonban ekkor megtorpantak, mivel az októberi esőzések nyomán sártengerré vált a szovjet vidék. November 22-én még elfoglalták Klin városát, de pár hét múlva beköszöntött az orosz tél, és a hőmérséklet -36°C alá esett, amire nem készült fel a német hadsereg.

1941. december 6-án a szovjetek megkezdték a németek elleni támadásukat, egy héttel később Klin közelében bekerítették a német erőket, más körzetekben pedig gyors visszavonulásba kezdtek a német csapatok. Ekkor Hitler felszólította a hadsereget, hogy ne adjanak fel további területeket, és álljanak ellent a szovjet erőknek. A szovjetek viszont tovább szorították vissza az ellenséget, és 1942 januárjában már 100 km-re voltak Moszkvától, azonban a hadsereg legyengült, és márciusban leállították a támadást, és védekezésre rendezkedtek be.

Az 1942-es nyári német offenzíva

A németek és a tengelyhatalmak szövetségeinek (kék)térnyerése Európában a II. világháború alatt

Viszonylag rövid hadműveleti szünet után a szovjet vezérkar – némi vitát követően – tavasszal a nyugati és a déli irányban egyszerre próbálta felújítani az offenzívát. A front Moszkvával szembeni szakaszán ekkor lényegesen már nem sikerült hátrébb szorítani a németeket, délen azonban több sikerrel kecsegtetett Tyimosenko marsall Harkov irányában május 12-én meginduló támadása (Délnyugati Front és Déli Front). A szovjet páncélosok áttörték a német védőállásokat, és több mint 100 kilométert előrenyomulva elérték Harkov külvárosát. Itt azonban kimerültek a támadó energiák, miközben a kialakult kiszögellés két oldalán megindult a német ellentámadás. Von Bock parancsnoksága alatt délről Kleist tábornok 4. páncélos hadserege, északról pedig Paulus tábornok 6. hadserege átkarolta, majd bekerítette a délnyugati front csapatait, mintegy 240 ezer foglyot ejtve és több mint 1000 szovjet tankot megsemmisítve.

A németek nyári offenzívájának előjátéka Szevasztopol bevétele volt. Az előző év októbere óta bekerített város ellen június 7-én kezdte meg Manstein tábornok hadserege. Június végére áttörték a várost övező védelmi gyűrűt, majd utcai harcban július 2-ig fokozatosan fölszámolták az ellenállást a városban, és elfoglalták a Herszonesz félszigetet.

A németek nagy nyári támadása – eltérően az előző évitől – már nem három, hanem csak egy hadműveleti irányba indult meg. Miközben Dél-Oroszországban fellángoltak a harcok, a front középső és északi szakasza alig mozdult. A történészek többsége már ebben a tényben az erőviszonyok átrendeződésének kezdetét látja. Máig vitatkoznak azon, hogy mi volt a német támadás valódi hadműveleti célja. Az egyik álláspont szerint a német főerők áttörve a Donon és a Volgán észak felé fordultak volna, hogy aztán dél és kelet felől egy óriási stratégiai bekerítéssel foglalják el Moszkvát. A másik vélemény szerint az elsődleges cél a grozniji olajmezők megszerzése, valamint a Kaukázuson keresztül az indiai út megnyitása volt. Elképzelhető az is, hogy a német stratégiai célkitűzések a hadműveletek alakulásának menete során változtak, és miután offenzívájuk a Don-kanyarban elakadt, átmenetileg letettek a Moszkva elleni hadműveletről, és a támadás fő súlypontja így helyeződött át a nyár végére délre.

A 2., a 4. páncélos és a 2. magyar hadsereg (Weichs hadseregcsoportja) június 28-én kezdődött támadásukkal áttörték Rokosszovszkij altábornagy frontvonalát. Július 6-án elérték a Dont, itt azonban ismét erős szovjet ellenállásba ütköztek és Voronyezs térségében lényegében elakadtak. A 6. német hadsereg támadása azonban tőlük délre sikeresen bontakozott ki. Ennek hatására a német főparancsnokság délre irányította a 4. páncélos hadsereget is. Július 23-án ismét elfoglalták a Don melletti Rosztovot. Augusztus elején a Paulus tábornagy 6. hadserege és Kleist 4. páncéloshadserege megindította a Volga irányába az új támadást. Időközben azonban a 4. páncéloshadsereget dél felé, a Kaukázus irányába fordították, miközben Paulus csapatai a Volga menti Sztálingrád elfoglalásának feladatát kapták. A német páncélosok átlagosan 40 km-t tettek meg naponta a dél-orosz sztyeppén. Augusztus 4-én Sztavropolt, 9-én Majkopot érték el, és Kleist erői behatoltak a Kaukázusba, szeptember elején pedig Paulus csapatai megkezdték Sztálingrád ostromát (a várost augusztus 24-én kezdte bombázni a Luftwaffe). A németek egyetlen hónap alatt – a tőlük már szinte megszokott ütemben – több száz kilométert tettek meg, a várt hadászati siker azonban elmaradt. A szovjetek ugyanis – noha kemény utóvédharcokat folytattak – főerőiket ezúttal sikerrel kivonták a német csapások elől, és csak Sztálingrád közvetlen előterében próbáltak megkapaszkodni. Ebben némi szerepet játszott az is, hogy Zsukov és Vasziljevszkij javaslatára Sztálin feladta a merev védelem elvét. Miközben a szovjet vezérkar augusztus végén hozzálátott a hadászati ellentámadás (Uran hadművelet) terveinek és logisztikai előkészületeinek kidolgozásához, a Sztálingrádi Front, melynek élén Gordov vezérezredes, majd Jerjomenko vezérezredes váltotta Tyimosenkót, visszavonulhatott a Volgához, azzal az utasítással azonban, hogy a Volga vonalát és főleg Sztálingrádot mindenképpen tartania kell. Szeptember 6-án Paulus tábornagy 6. hadseregének csapatai behatoltak a városba, amelyet a Csujkov tábornok parancsnoksága alatt álló 62. hadsereg védett. A már rommá bombázott városban kemény utcai harcok alakultak ki. A németek szeptember 13-án a várostól délre elérték a Volgát. Minden házért napokig tartó harc folyt, október végére a város nagy része lényegében a kezükre is került (volt, ahol a német peremvonalat csak száz méter választotta el a folyótól, átütő sikert azonban nem tudtak elérni. Veszteségeik hatalmasak voltak. Július közepe (az offenzíva kezdete) és november 19. között mintegy 200 000 embert, 1500 harckocsit, 1000 löveget és 1300 repülőgépet vesztettek.

A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál

A szovjet vezérkar felismerte, hogy a Volgához való előretörés során a 6. német hadsereg szárnyai elnyúltak, és ezeket a német erőknél rosszabbul felszerelt és alacsonyabb harcértékű – román és olasz csapatok biztosították. Ezért – miközben Csujkov tábornok 62. hadserege a város védelmében csak a legszükségesebb utánpótlást kapta – az újonnan felsorakoztatott tartalékokat ide csoportosították. November 19-én a várostól északnyugatra a Délnyugati Front (Vatutyin) és a Doni Front (Rokosszovszkij) csapatai, 20-án pedig a várostól délre a Sztálingrádi Front (Jerjomenko) indította meg a támadást összesen 11 hadsereggel, amelyek közül hat volt páncélos. A frontot mindkét szárnyon egyetlen nap alatt áttörték, szétverték a 3. és 4. román hadsereget, és a gyorsan előretörő páncélosékek 23-án a Don mellett Kalacsnál találkoztak, ezzel bekerítve a 6. hadsereget. Hitler megtiltotta a visszavonulást a Donhoz, és a gyűrű bezáródása után a kitörésre sem adott engedélyt. Ebben a döntésben közrejátszott az is, hogy Göring biztosította, hogy a Luftwaffe képes utánpótlással ellátni a bekerített csapatokat, amíg a gyűrűt nem sikerül áttörni. Valójában a 6. hadsereg szükségleteinek csak töredékét tudták légi úton bejuttatni a gyűrűbe, miközben a Lutwaffe teherszállító erői jelentős veszteségeket szenvedtek.

Szovjet katonák harca Sztálingrád romjai közt

December 12-én Manstein tábornagy vezetésével indult meg a 6., 17., és a 23. páncéloshadosztály támadása a 6. hadsereg felmentésére Délnyugat (Kotyelnyikovo) felől. A „Téli zivatar” (Wintergewitter) fedőnevű hadművelet kezdetben jól haladt, és mintegy 60 kilométerre sikerült megközelíteni a 6. hadsereg peremvonalát. Az offenzíva azonban 23-ára erejét vesztette és elakadt, majd 26-án a szovjet nyomás hatására Manstein kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást. Ezt követően már remény sem volt a 6. hadsereg felmentésére. A szovjetek sikeresen stabilizálták a gyűrűt, majd több kiegészítő offenzívát indítottak (ezek egyike során verték szét december második felében először a 8. olasz, majd januárban a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereget). Januárban súlyos harcok közepette először kettévágták, majd február 2-ra felszámolták a sztálingrádi katlant. Paulus tábornagy az utolsó pillanatban, január 30-án megkapta vezértábornagyi kinevezését Hitlertől. Ez voltaképpen felszólítás volt az öngyilkosságra (korábban soha egyetlen német vezértábornagy sem adta meg magát az ellenségnek), aminek azonban nem tett eleget, hanem fogságba esett 1943. január 31-én. A teljes német veszteség mintegy 250 ezer fő volt, ebből kb. 90 ezer esett hadifogságba.

Sztálingrád már nem volt város többé. Az épületek 99%-a elpusztult, 41 000 lakás 300 gyár, 113 iskola és kórház veszett oda. Ennek ellenére az oroszok úgy örültek ennek a sikernek, mintha a háborút nyerték volna meg. Hatalmas győzelmi parádét rendeztek a város romjai között. Tény viszont, hogy mostantól a keleti fronton a szovjetek vették át a kezdeményezést.

Sztálingrádtól Kurszkig

A sztálingrádi és az azt kiegészítő kisebb szovjet ellentámadások következtében a németek visszavonni kényszerültek a Kaukázusba korábban betört csapataikat is (Kleist hadseregcsoport), majd az erős szovjet támadások következtében február 5-én a Don torkolatánál fekvő Rosztovot is ki kellett üríteniük. Ezzel egyidejűleg Vatutyin tábornok Délnyugati Frontja – miután januárban elsöpörte a 8. olasz és a 2. magyar hadsereget – Voronyezs felől tovább folytatta támadását Harkov felé. Február 16-án a várost védő I. SS páncélos hadtest kénytelen volt visszavonulni, a szovjetek visszafoglalták Harkovot. A Vörös Hadsereg célja ekkor már a Dnyeper elérése és Ukrajna teljes felszabadítása volt. Vatutyin támadó erői azonban február közepére kimerültek, miközben – a válságos helyzet hatására – Manstein Dél hadseregcsoportja jelentős utánpótláshoz és (részben Nyugatról részben Kleist "A" hadseregcsoportjától átvezényelt) friss csapatokhoz jutott. A február 20-án induló ellencsapás során a németek Vatutyin meggyengült élegységeit bekerítették, ismét egészen Harkovig vetették vissza a szovjeteket, és március elején körülzárták, majd visszafoglalták a várost. A Vatutyin Délnyugati Frontjával szomszédos Voronyezsi Frontot azonban csak kisebb erőkkel támadták, így az – komoly erősítéseket is kapva – lényegében megtartotta állásait. Ezzel egyidejűleg – mivel a főerők küzdelme délen folyt egy akkor lényegében helyi jelentőségűnek tekintett hadművelettel – a szovjetek Moszkvától nyugatra Vjazmánál hátrébb szorították a németeket. Így mire elérkezett a tavaszi olvadás és a mindkét fél átmeneti kimerültsége miatti hadműveleti szünet, kialakult Kurszk körül az a mintegy 200 kilométeres ív, amely később a nyári harcok középpontjává vált.

Kurszk

A kurszki kiszögellést mutató térkép

A kurszki csata 1943. július 4–augusztus 1. közötti állapota

A kurszki kiszögellés déli területe

1943 március-áprilisában – kisebb bizonytalanságok után – mindkét oldal vezérkara arra a meggyőződésre jutott, hogy a következő hadműveletek számára legkínálkozóbb terep a Kurszk környékén kialakult kiszögellés. Hitler némi vita után elvetette egy újabb déli offenzíva tervét, és áprilisban kiadta az utasítást a kiszögellés két oldalról támadására. A német vezérkar további elképzelései szerint a két irányból támadó erős páncéloskötelékek a kiszögellést levágva találkoznak, majd megsemmisítik Vatutyin Voronyezsi és Rokosszovszkij Központi Frontjának erőit, majd egy közös, keleti irányú, Moszkva elleni csapással folytatódna a nyári hadjárat. A hadművelet – amely a „Citadella” fedőnevet kapta – megindítását kezdetben májusra tervezték, majd – hogy több idejük legyen a felkészülésre és nagyobb tömegben vethessék be páncélosaikat, köztük az új „Tigris” és Panther nehézharckocsit – július elejére halasztották.

A másik oldalon Zsukov és Vasziljevszkij is arra a következtetésre jutott, hogy Kurszk környékén várható a németek új offenzívája. Némi vita után lebeszélték Sztálint egy megelőző támadás megindításáról, és meggyőzték, hogy egy mélyen kiépített, többrétegű védelmi vonalban védekezve kell felmorzsolni a támadó német alakulatokat, majd a szovjet hadászati tartalékokat felhasználva ezt követően támadásba átmenni.

Július 5-én észak felől a Walter Model tábornagy által vezetett 9. hadsereg, dél felől a Hermann Hoth tábornok vezette (újjászervezett) 4. páncéloshadsereg mintegy 2700 páncélossal, többségükben a régi Panzer III. és Panzer IV-es harckocsikkal, valamint néhány új Tigris páncélossal, valamint a szintén új Ferdinand páncélvadászokkal indították meg a támadást, amit közel 2000 repülőgép támogatott. A háború során még sosem lépett harcba ilyen szűk területen ilyen nagyméretű páncéloscsoportosítás. Velük szemben azonban szintén rekordsűrűségű védelem épült ki. Közel 10 ezer tüzérségi és páncéltörő löveg, több száz kilométer hosszan kiépített védelmi árokrendszer, kilométerenként 3000-es sűrűségben telepített aknák várták a támadást. A kiszögellés déli szárnyán a támadás megindulása előtti órákban a szovjetek erős megelőző tüzérségi csapást is mértek a németek jól felderített megindulási körleteire. Ez azonban nem érte el a várt hatást, mert ebben az időpontban a német alakulatok még nem foglalták el megindulási pozícióikat.

A németek súlyos harcokban, folyamatos szovjet ellenlökéseket leküzdve nyomultak előre mind az északi, mind a déli frontszakaszon. Július 10-ig mintegy 50 kilométernyire sikerült beékelődniük a szovjet védelmi vonalakba. Támadásuk azonban lelassult, nem sikerült kierőszakolniuk a teljes áttörést. Július 11-én megindult a szovjet ellentámadás. Északon – lényegében Model csapatainak a szárnyában Popov vezérezredes Brjanszki Frontja, 12-én délen Hoth oldalában Konyev vezérezredes Sztyeppi Frontja támadott. A világtörténelem legnagyobb páncéloscsatájában Kurszktól délre, a prohorovkai páncélosütközetben összesen több mint 800 harckocsi vett részt. Július 13-án Hitler - megrémülve a szicíliai szövetséges partraszállástól - leállította az offenzívát, habár a bevetett páncélos veszteségei viszonylagosan alacsonyak voltak. A szovjet oldal már ki volt merülve, a Voronyezsi Frontot szétverték, a Sztyeppi Front jelentős veszteségeket szenvedett, a páncélosok 60%-a használhatatlanná vált. A hibás döntés eredményeként a szovjetek elfoglalták a kiürített területet, valamint az Urálban ekkor már teljes kapacitással működő üzemeknek köszönhetően – a szovjet harckocsigyártás jelentősen meghaladta a németekét, a tüzérségi eszközök gyártása pedig a többszörösére emelkedett. A Vörös Hadsereg a kurszki összecsapás után újabb csapatokat tudott támadásra felsorakoztatni, miközben a németek gyakorlatilag teljes hadászati tartalékukat átcsoportosították Olaszország felé a szövetségesek szicíliai partraszállását követő időkre.

A hadtörténészek többsége szerint a háború igazi fordulatának inkább a kurszki, mint a sztálingrádi csata nevezhető. Utóbbi jelentősége abban keresendő, hogy ez volt az első olyan szovjet ellentámadás, amelyben egy jelentős német csoportosítás teljesen megsemmisült. Kurszk után került azonban véglegesen a hadászati kezdeményezés a Vörös Hadsereg kezébe, amit a németeknek többé nem sikerült visszaszerezniük.

Az elemzők egy része szerint emellett szakmailag mind a szovjet tábornoki kar, mind az alacsonyabb rangú tisztek általános színvonala ekkortól már megközelítette a német színvonalat, helyenként és időnként meg is haladta azt. Kialakult a szovjet hadvezérek vezető csoportja: Kurszknál és a kurszki csatát követő belgorodi hadműveletben Zsukov és Vasziljevszkij mellett már vezető szerepet játszottak a háború következő szakaszának meghatározó egyéniségei, Konyev, Vatutyin, Rokosszovszkij, Malinovszkij és Tolbuhin. Noha bátorságuk korábban is kétségbevonhatatlan volt, az egyszerű szovjet katona harcértéke is ekkortól tekinthető azonosnak a német katonákéval.

A fordulat fontos eleme, hogy 1943 nyarára a szovjet fegyvergyártás volumene is elérte, majd egyes kategóriákban (közepes harckocsik, tüzérségi eszközök, repülőgépek) jelentősen meghaladta a német fegyvergyártásét, és minősége is feljavult. Ekkor jelent meg a T–34-es áttervezett toronnyal felszerelt új változata (T–34/76 Model 1943), majd az ISZ–1 nehéz harckocsi, a Jak–3 és a La–5 vadászrepülőgép. A harckocsikon szállított rohamalakulatok standard felszerelésévé vált a puska helyett (korábban néha még ebből is kevés volt) az ismert csigatáras Spagin-féle (PPS–41) géppisztoly (1943-ban egyébként a német haderő is részleges átfegyverzésen ment keresztül, a már említett Tiger és a Panther harckocsi, a Ferdinánd páncélvadász mellett ekkor jelent meg tömegesen a keleti fronton a Fw 190 vadászgép).

Visszaemlékezések szerint Kurszktól kezdve vált igazán érzékelhetővé a lend-lease szállítások hatása is. Nem is annyira a fegyverszállításoknak volt jelentősége, mint inkább a szállítójárműveknek, teherautóknak (a szövetségesek több tízezer Studebaker teherautót és Jeep-et szálítottak) és tüzérségi vontatóknak (1944 elejére a szovjet tüzérség a korábbi fogatolt tüzérségből teljesen gépesítetté vált), valamint az élelmiszer szállítmányoknak (a szovjet katonák az amerikai konzerveket „második frontnak” nevezték) és egyéb kisegítő anyagoknak.

Szovjet offenzíva Kurszk után

A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át. Model és Hoth csapatai keményen védekeztek, de nem tudták megakadályozni, hogy a Vörös Hadsereg augusztus 1-jén elfoglalja Orjolt. Délen rövid időre még el is akadt az orosz támadás, augusztus 3-án azonban Vatutyin teljes frontjának bevetésével szinte elsöpörték a 4. német hadsereget. Augusztus 5-én elfoglalták Belgorodot, ezzel lényegében megnyílt az út Harkov és a Dnyeper felé. Manstein javaslatára Hitler engedélyezte a német csapatok visszavonulását az ú.n. Keleti Falhoz. Ennek az erődvonalnak a kiépítésére azonban már nem volt idő. A szovjet hadsereg augusztus 23-án – ekkor már végleg – visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt rajta.

A Krímtől Fehéroroszországig

Az 1943. nyári offenzívát követő hadműveleti szünet alatt átszervezték a szovjet hadsereget. Délen négy új frontot hoztak létre, amelyek az 1-4. Ukrán Front elnevezést kapták. Az új offenzíva első csapását Tolbuhin marsall 4. Ukrán Frontja hajtotta végre a Krím-félsziget irányába október 27-én. A támadás az (újjászervezett) német 6. hadsereget érte, amelyet visszavetett a perekopi földszorostól, így elszigetelve a félszigetet védő német 17. hadsereg mintegy 200 ezer katonáját. November elején támadásba ment át a másik három ukrán front is (1. Ukrán Front: Vatutyin, 2. Ukrán Front: Konyev, 3. Ukrán Front: Malinovszkij). Több ponton átlépték a Dnyepert és sikeresen szélesítették ki a kialakított hídfőállásokat. Manstein tábornagy, a Dél Hadseregcsoport parancsnoka több ízben is javasolta a visszavonulást Hitlernek, aki azonban csak január elején engedélyezte ezt, ahogy a tőle északra védekező Kleist A Hadseregcsoportjának visszavonulását is.

December elején Konyev frontja támadást indított Kremencsuk felől Krivoj Rog irányába. Manstein gyorsan átdobta ide szűkös tartalékait és megakadályozta a további szovjet előretörést, ennek következményeként azonban nem volt esélye arra, hogy visszaverje a következő szovjet offenzívát 150 kilométerrel északabbra. Ezt Vatutyin indította december végén. Kitört a kijevi kiszögellésből és széles fronton továbbterjedt nyugat felé. Január elejére a szovjetek elérték a háború előtti lengyel határt. Manstein itt ellencsapást mért, de csak átmenetileg tudta megakasztani az előrenyomulást. Ezért is nagy árat fizetett: Vatutyin balszárnya, Konyev jobbszárnyával együttműködésben bekerítette a korszunyi kiszögellésben tevékenykedő német csapatokat, bár egy részüknek sikerült kitörniük. Összesen 18 000 ember esett fogságba. Valójában ekkor délen az arcvonal már olyan hosszú volt, hogy a németek képtelenek voltak teljes hosszában védeni, a szovjeteket csak ellentámadásokkal tudták ideiglenesen feltartóztatni. Hitler minden idejében végrehajtott, nagyobb visszavonulásra és az arcvonal lerövidítésére vonatkozó javaslatot elvetett.

Az oroszok hasonló ütemben nyomultak előre februárban és márciusban is. Február 28-án Vatutyint szovjetellenes partizánok (ukrán nacionalisták) egy rajtaütés során halálosan megsebesítették. Ez komoly veszteség volt az orosz hadvezetésre nézve. Zsukov marsall átvette az 1. Ukrán Front parancsnokságát. Március első hetében Galícia irányába mért csapást, és gyors előrenyomulással néhány napon belül eljutott az Odessza–Varsó vasútvonalig. Zsukov balszárnyán Konyev is csapást mért, 18-án elérte a Dnyesztert és gyorsan átkelt rajta. A széles folyónál a németek erős védelmi vonalat alakíthattak volna ki, Konyev gyors előretörése azonban meglepte és összezavarta őket. Zsukov csapatai a következő napokban a Kárpátok lábáig jutottak előre, azaz megközelítették a magyar határt.

Áprilisban a szovjetek elindították a Krím felszabadítására irányuló offenzívájukat. Az itt elszigetelt német 17. hadsereg védelmét Perekop környékén Tolbuhin egy héten belül áttörte, majd a 4. Ukrán Front és a Jerjomenko vezette Önálló Tengermelléki Hadseregcsoport összetartó irányú csapásai alatt Szevasztopol is elesett. A német ellenállás május elején szűnt meg végleg.

A németek már korábban megszállták Magyarországot, amelynek oka egyfelől a szovjetek közeledése volt, másfelől attól tartottak, hogy a szovjet kormánnyal már februárban tárgyalásba kezdő Finnország példája követésre csábíthatja többi szövetségesüket is. Az oroszok további előrenyomulását ebben a szektorban itt a németek megakadályozták, sőt a Kárpátok hágóin át indított ellencsapással ismét betörtek Ukrajnába, de Lvov környékén ez az ellenoffenzíva is beragadt. Mivel délebbre Konyev és Malinovszkij előretörését is megállították áprilisban, pár hónapig eseménytelenül telt az idő itt délen. A németek nagy területeket adtak fel, de veszélyes helyzetekből mentették ki alakulataikat csekély veszteségekkel. Végül azonban súlyos veszteséget szenvedtek: Hitler az "Észak-Ukrajna" (korábban "Don") hadseregcsoport éléről leváltotta a Wehrmacht legkiválóbb hadvezérét, Mansteint.

Északon Leningrád hosszú ideig be volt kerítve, de 1943 elején egy orosz offenzíva sikeresen áttörte a német gyűrűt egy rövid szakaszon. 1944 elején újabb támadást indítottak a németek védelmi állásai ellen. Govorov Leningrádi Frontja és Mereckov Volhovi Frontja ezúttal sikeresen felszabadította a várost. A Moszkva-Leningrád vasútvonal újra megnyílt, Finnországot pedig sikerült elszigetelni. A finn kormány nemsokára béketárgyalásokat kezdeményezett a szovjetekkel. Nem fogadták el a szovjet feltételeket, a helyzet még hónapokig függőben volt. Időközben Ribbentrop Helsinkibe utazott és támogatást ígért a finneknek, olyan időpontban, amikor a németeknek minden egyes alakulatra nagy szükségük lett volna a központi frontjukon. A szovjetek, megunva a várakozást, júniusban támadást indítottak Viipuri irányába, amelyet Govorov hadseregei még a hónap vége előtt elfoglaltak, de ezután elveszítették kezdeti lendületüket. A finnek felajánlották, hogy elfogadják a korábban elutasított békefeltételeket, és némi további egyezkedés után szeptemberben aláírták a békét. A szovjetek feltételül szabták, hogy a finnek támadják meg azokat a német csapatokat, amelyek szeptember 15-ig nem távoztak Finnországból. Visszatértek az 1940-es határokhoz, Finnország pedig jóvátételt fizetett.

Ezalatt a Baltikumban aránylag kevés említésre érdemes esemény történt. Leningrád felszabadulása után az Észak Hadseregcsoport (amelynek élén januárban Lindemann váltotta Küchlert) lassan vonult vissza déli irányba. A szovjetek több ízben kísérletet tettek bekerítésére, de a kedvezőtlen terepviszonyok (mocsarakkal és tavakkal teli terület) miatt nem tudták igazán érvényesíteni nagy számbeli fölényüket. Szűk arcvonalszakaszokon indítottak támadást, de a németek még elegendő emberrel rendelkeztek ahhoz, hogy meg tudják teremteni a védelem megfelelő sűrűségét. A Balti Frontok feladata volt megakadályozni, hogy a hadseregcsoport visszavonuljon Lengyelországba a Baltikumon át és egyesüljön a német főerőkkel. A tavaszi hónapokban csak néhányszor tízezer német esett fogságba. A Riga felszabadítására tett balul sikerült márciusi kísérlet (amiért Sztálin leváltotta és hadseregtábornokból vezérezredessé fokozta le a 2. Balti Front parancsnokát, M. M. Popovot) után az oroszok nyár elején többször is megpróbálták elvágni az „Észak” visszavonulási útját, de a németek ellencsapásai újra meg újra szabaddá tették az utat (az „Észak” parancsnoka ekkor már Friessner).

Sokkal nagyobb jelentőségű volt az oroszok rég várt offenzívája, amelyet a Közép Hadseregcsoport (Busch) ellen indítottak június elején. Ebben a szektorban kevés változás volt azóta, hogy 1942 elején Zsukov Moszkva alatti ellencsapása beragadt. 1943-ban Zeitzler rábeszélésének engedve Hitler jóváhagyta, hogy a csapatok egyenes arcvonalszakaszra vonuljanak vissza a Dnyeper mentén, ahol olyan erős erődvárosokra is támaszkodhattak, mint Orsa, Vityebszk, Zslobin és Mogiljov. Heinrici 4. hadseregének frontja ellen több szovjet támadás is indult az előző télen, de a németek sikerrel verték vissza a többszörös számbeli fölényben lévő ellenséget. Ezúttal azonban nem így történt. Az offenzíva – amelyet hosszas előkészületek előztek meg – június 22-én, a német invázió harmadik évfordulóján indult meg. Bagramjan 1. Balti Frontja, Csernyahovszkij (az egyik legtehetségesebb és messze legfiatalabb szovjet magasabbparancsnok) 3. Belorusz Frontja, Zaharov 2. Belorusz Frontja és Rokosszovszkij 1. Belorusz Frontja összesen mintegy 166 hadosztállyal támadott. A németek joggal tartottak a fél évvel ezelőtti offenzíva megismétlésétől: a szovjetek északon Vityebszknél, délen Zslobintól délre gyorsan áttörtek. A Zaharov seregtesteinek frontális nyomását kiálló 4. hadsereget (most már Tippelskirch) bekerítés fenyegette. A „Közép” Hadseregcsoport összeomlott, a veszteségek végül a 200 000 főt is megközelítették. A Buscht nagyon hamar felváltó Model nagyszerű manőverekkel mentette ki alakulatait, de Fehéroroszországból kiverték őket.

Fehéroroszországtól Budapestig

A „Közép” hadseregcsoport három hét alatt elveszítette Fehéroroszországot, Északkelet-Lengyelország felét, Litvánia egy részét és Vilnát. Model alakulatai olyan viharvertek voltak, hogy erős természetes védővonal híján képtelenek voltak megakadályozni, hogy a már lendületét vesztett szovjet offenzíva tovább terjedjen előre nyugat felé. Az „Észak” hadseregcsoport visszavonulási útját Bagramjan és Csernyahovszkij erői elvágták Litvánián át. Július 20-án Stauffenberg ezredes és összeesküvőtársai sikertelen kísérletet tettek Hitler megölésére és a náci rezsim megdöntésére.

A németek ekkor krízishelyzetbe kerültek. A főparancsnokságokon is több tagja volt az összeesküvésnek. A szövetségesek Rómától északra előrenyomultak, Patton nyugaton áttörte a németek arcvonalát. Az összeesküvők táviratban tudósították társaikat, hogy Hitler meghalt. A német rádió az ellenkezőjét közölte. A parancsnokok kezdetben nem tudták biztosan, él-e Hitler, az összeesküvők cinkosai a retorzióktól is tartottak.

Augusztus elején a németek váratlanul magukhoz tértek. Model, aki a merénylet után az elsők között nyilvánította ki a Führer iránti hűségét, Varsótól keletre megállította a szovjet előretörést. Augusztus 1-jén a Honi Hadsereg elfoglalta Varsót, ami így a polgárság kezére került. Értelemszerűen arra számítottak, hogy a szovjetek átkelnek a Visztulán és melléjük állnak, de egy hétig nem történt semmi. A következő héten a németek lecsaptak Bór-Komorowski tábornok csapataira, szétzilálták őket és három kisebb bekerítésben felszámolták. A felkelők összesen 20 000 embert vesztettek, 15 000-en estek fogságba. A civil áldozatok számra 150 000 és 200 000 között volt, 700 000-en elmenekültek. A lengyelek érthető módon vádolták a szovjeteket, hogy szándékosan álltak meg Varsó előtt. Sztálin, aki korábban Bolesław Bierut vezetésével megbízható sztálinistákból lengyel kormányt hozott létre, nyilván nem akarta, hogy a várost a lakói foglalják vissza. Egy szovjetbarát kormány létrejöttének az volt a feltétele, hogy a szovjetek foglalják el Varsót.

Alighanem ez a második világháború történetének egyik leghomályosabb és legtragikusabb epizódja. A történészek különféle okokkal magyarázzák az eseményeket. Végeredményben három erős, nyugatról átdobott SS-páncéloshadosztály mért ellencsapást július 29-én (két nappal a felkelés kitörése előtt) Varsótól keletre és visszaszorította Rokosszovszkijt. A Sztavka augusztus eleji ülésén Sztálin (akit természetesen Molotov is támogatott) a Varsó elleni offenzíva felújítását követelte, amit Zsukov célszerűtlennek tartott. Az oroszok előrenyomulása nemcsak Varsónál, hanem délebbre, Sandomierznél is elakadt ekkor. Júniusban indított támadásuk már elveszítette lendületét, és miután másfél hónap alatt több mint 720 kilométert törtek előre, túlságosan elnyújtották összeköttetési vonalaikat. A túlerőltetés törvénye végül működésbe lépett, az oroszok hátrányára. Az sem véletlen, hogy Model korábban súlyos veszteségeket szenvedett hadosztályai épp egy erős természetes akadálynál állították meg a szovjeteket. Mindez azt támasztja alá, hogy az oroszok megállásában katonai tényezők nagyobb szerepet kaptak a politikai megfontolásoknál.

Korábban, július közepén a szovjetek a Pripjaty-mocsaraktól délre is offenzívát indítottak. Konyev alakulatai Rokosszovszkij balszárnyával együttműködésben több száz kilométert törtek előre két hét alatt, 27-én betörtek Lvovba, augusztus elejére pedig átkeltek a Visztulán. Az előrenyomulás azonban itt elakadt. Északon Manteuffel tábornok páncéloshadteste kivetette Bagramjan erőit júliusban megszerzett pozícióik egy részéből. Az „Észak” hadseregcsoport (most már Schörner) újabb lehetőséget kapott a menekülésre.

Délen épp ekkor ért véget a patthelyzet. Malinovszkij és Tolbuhin frontjai augusztus 20-án csapást mértek a Dél-Besszarábiában állomásozó német hadseregek frontjára és hátába. A támadás pár nap után meglehetősen felgyorsult. A teljes német 6. hadsereg (amelyet Sztálingrád után újjászerveztek) húsz hadosztálya megsemmisült. Ez a katasztrófa a számbeli veszteséget tekintve a sztálingrádihoz volt hasonlítható. A román kormány csaknem ugyanekkor bejelentette, hogy békét kér. A nácik szövetségesét, Antonescut letartóztatták, az új kormány pedig hadat üzent Németországnak. Az oroszok gyorsan elfoglalták a ploieşti olajmezőket, 31-én pedig bevonultak Bukarestbe. Az ősz azzal telt, hogy megpróbáltak áttörni a Kárpátokon át Magyarországra. Végül azok a hadseregek jutottak ki elsőnek az Alföldre, amelyek délről megkerülték a hegyláncot. További orosz seregtestek a Görögországban állomásozó német csapatokat próbálták meg elvágni, amelyeknek Hitler csak szeptemberben engedélyezte a visszavonulást.

Malinovszkij hadseregei október közepére elfoglalták Erdélyt, majd 130 kilométeres szakaszon felvonultak a Tisza mentén. Október 30-án közvetlen támadást indítottak Budapest felé, amelyet a leggyorsabb alakulatok november 4-re el is értek. A védő német és magyar haderőnek azonban volt ideje megerősíteni védelmi állásait, így a szovjetek decemberre sem tudták elfoglalni a várost, bár ekkorra Tolbuhin hadosztályai is előugrottak a a Dráva torkolata környékén foglalt hídfőállásukból.

Malinovszkij jobbszárnyán, Szlovákiában Petrov 4. Ukrán Frontja sem haladt előre jobban, sőt, január elején még Kassa vonalában harcolt, Budapesttől keletre.

Karácsonykor Tolbuhin és Malinovszkij frontjai közös erőfeszítéssel bekerítették Budapestet. A városban kemény utcai harcok folytak. A német és magyar védekezés elkeseredett volt, de végül sikertelen. A szovjetek komoly veszteségek árán csak február közepére foglalták el a magyar fővárost.

Szövetségi rendszerek a II. v.h-ban, 1942 júniusáig

  Nyugati szövetségesek (független országok)

  Nyugati szövetségesek (gyarmat vagy elfoglalt)

  Komintern

  Tengelyhatalmak (országok)

  Tengelyhatalmak (gyarmat vagy elfoglalt)

  semleges

Németország szovjet inváziója

A háború utolsó napjai tragikusak voltak Németország és a német nép számára. Hitler nem létező hadseregeket irányított a Berlin alatt fekvő bunkeréből, s egyre jobban kimutatkoztak rajta az elmebetegség jelei. Németország sorsa meg volt pecsételve. Nyugatról az angol és amerikai, keletről a szovjet csapatok vették körül. A nyugati szövetségesek főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower megtiltotta csapatainak a Berlin elleni inváziót, mondván, annak már csak szimbolikus jelentősége van, a német vezetés nagy része már az Alpok-erődbe menekült. A szovjetek természetesen nem így gondolták, így legjelentősebb erőiket a német főváros támadására összpontosították.

1944 utolsó hónapjaiban a Vörös Hadsereg megszállta Kelet-Európa nagy részét, és 1945 februárjában már az Odera folyónál álltak. 2 500 000 ember, 6000 harckocsi, és 7500 repülőgép állt rendelkezésükre. Ezzel szemben a Wehrmacht egységei kimerülten, alig néhány páncélos egységgel, a tartalékok teljes hiányával néztek szembe a félelmetes szovjet túlerővel. A német vezetés kétségbeesésében számos alig felfegyverzett és kiképzett alakulatot, a Volksbund egységeit, valamint teljesen idős és fiatal korosztályokat is a frontra vitt.

A Vörös Hadsereg 1945. április 16-án indította el a támadást Berlin ellen. A rommá bombázott városban az alapvető életfeltételek sem voltak meg, míg Hitler és a náci vezetőség városban maradt tagjai Führerbunkerbe költöztek, onnan irányítva a hadműveleteket és az ország maradék részének sorsát.

1945. április 30-án, miután a Vörös Hadsereg csapatai már teljesen megközelítették a Reichstagot és a bunkert, Hitler feleségével együtt öngyilkos lett. A harcok tovább folytak, a Reichstag tornyán lengő vörös zászló hirdette az új szuperhatalmat. Az utolsó ellenállási gócokat csak május 2-án sikerült leküzdeni. Egy héttel később, május 8-án Németország feltétel nélkül megadta magát. A hetedikén Reimsben aláírt okmányokat másnap Wilhelm Keitel (Generalfeldmarschall), Hans-Georg von Friedeburg tengernagy (Generaladmiral) és Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes aláírásával ratifikálták, a berlini Karlshors főiskola épületében. Ezzel az európai háború véget ért, de a Távol-Keleten még folytatódtak a harcok.

Nyugati front

A franciaországi hadjárat

Német villámháborús előrenyomulás Belgiumban (1940)

Még véget sem ért az 1940-es dániai és a norvégiai hadjárat, máris újra támadást indított a német haderő Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül Franciaország ellen. Ezzel befejeződött a furcsa háború, és elkezdődtek a Franciaország és Nagy-Britannia elleni támadások. 1940. május 10-én indult meg a hadjárat Belgium és Hollandia felé.

A hadjáratot két nagyobb szakaszra lehet osztani: az első szakaszban („Fall Gelb”) a német páncélos ékek átkeltek a szövetségesek által áthatolhatatlan természeti akadálynak hitt Ardennek hegységen, és hátulról bekerítették a szövetséges főerőket, amelyek Franciaország északi részén és Belgiumban harcoltak. A harcok eredményeként a Brit Expedíciós Haderő a tengerpartra szorult vissza és a Dynamo hadművelet keretében több mint 300 000 brit, francia és más nemzetiségű katonát kellett kimenteni Dunkerque-ből, akik közül 338 226 főt sikeresen át is vittek Angliába. A hadjárat következő szakaszában, amely június 5-én kezdődött („Fall Rot”), a német csapatok áttörték a sebtében kiépített francia védelmi állásokat, hátulról megkerülték a fő francia védelmi állást, a Maginot-vonalat, és mélyen benyomultak Franciaország területére. Június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és támadást indított az ország déli részén. Ezt követően a francia kormány Bordeaux-ba menekült. Június 14-én elesett Párizs, június 17-én pedig Philippe Pétain marsall bejelentette, hogy országa fegyverszünetért fog folyamodni, amit június 22-én írtak alá a compiègne-i erdőben, ugyanabban a vasúti kocsiban, amelyben 1918 novemberében a németek aláírták az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt.

A hadjárat a tengelyhatalmak döntő győzelmével zárult: Franciaországot két, északi és nyugati megszállási zónára osztották fel, délen az olasz csapatok tartottak megszállva egy kis részt, míg a maradékon – az ún. zone libre – megalakult a Vichy-kormány, amely elvileg polgári fennhatóságot gyakorolt mindhárom zónában.

Az angliai csata

Angliai csata a La Manche csatorna ellenőrzéséért vívott küzdelemsorozatot értjük. A náci hadvezetés a légtér ellenőrzését előfeltételnek tekintette Nagy-Britannia megszállásához. A csata dátumát a brit, illetve német források eltérően adják meg: az angolok 1940. július 10. és október 31. között, míg a németek 1940. augusztus közepétől 1941. május végéig.

Az angliai csata során a németek vadászrepülőkkel támadták meg az angol partokat és repülőket. Később Londont is bombázták, amiért korábban az angolok Berlinre is bombákat szórtak. Az angliai csata sikeréhez hozzájárult a jól kiépített radarrendszer, amely lehetővé tette, hogy már akkor tudomást szerezhessenek a német repülőgépekről, amikor azok még Franciaországban voltak. A csatát a németek elvesztették, és Hitler a Szovjetunió felé fordította tekintetét.

Az csata idején, azaz 1940. szeptember 27-én kötötte meg Berlinben Németország, Olaszország és Japán a háromhatalmi egyezményt, amelyben kimondták, hogy segítik egymást a szövetségesek ellen.

A nyugati front újranyitása és Franciaország felszabadítása

Amerikai katonák partra szállása az Omaha szektorban

Az 1943-as teheráni konferencián a szövetségesek megállapodtak a "Második Front" létrehozásában 1944-re, melynek megfelelően 1944. június 6-án, az ún. D-Napon, kora hajnalban szövetséges csapatok landoltak az Észak-franciaországi Cotentin-félszigettől keletre lévő partokon, Caen városától északra. A hadműveletben amerikai, angol és kanadai erők vettek részt, és öt fő partraszállási helyre érkeztek. A partok kódneve nyugatról kelet felé haladva Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword volt, ebből kettőn (Utah, Omaha) az amerikai hadsereg szállt partra, kettőn (Gold, Sword) a britek, egyen (Juno) pedig a kanadaiak.

Miután a szövetséges haderő megvetette a lábát a kontinensen, az amerikaiak a nyugati területeken sorba foglalták el a városokat. A fő céljuk Cherbourg városa ill. annak stratégiai fontosságú kikötője volt. A németek június 26-án adták fel a várost, de előtte tönkretették a kikötőt, amelyet az amerikaiak csak augusztusra tudtak helyreállítani. A brit-kanadai seregnek nehezebb dolguk volt, mert Caen városánál erős német ellenállásba ütköztek. A németek kitartottak, de Hitler nem tudott több egységet átcsoportosítani, mivel a keleti fronton is szüksége volt katonákra még, ezért július 9-én feladták a várost. A szövetségesek így stabilan megvetették a lábukat Normandiában.

Caen után a brit-kanadai sereg kelet felé, a amerikai pedig dél felé nyomult előre. Később az amerikai sereg szétvált. A főerő a Szajna-medence felé vonult, míg egy kisebb egység Bretange felszabadítására kapott parancsot. Augusztus 19-én a szövetségesek egyesültek, és jelentős német egységeket kerítettek be. Ezután a kanadai-brit sereg a tengerparton haladt észak felé, az amerikai pedig Párizs felé nyomult. Párizsban 1944. augusztus 22-én felkelés tört ki, amelynek következtében a gyenge német sereg feladta a várost, majd a szövetségesek augusztus 25-én bevonultak.

1944. augusztus 15-én a szövetségesek újabb partraszállást hajtottak végre, ezúttal Dél-Franciaországban. Ezen a területen nem volt jelentősebb haderő, így a szövetséges csapatok egészen a Rhône-völgyéig nyomult előre. Ezután tovább nyomultak észak felé, és november 13-án felszabadították Strasbourgot. Franciaországból - néhány bekerített kisebb német egység kivételével - 1944 decemberére kiűzték a német hadsereget.

Hollandia és Belgium felszabadítása

Térkép a Market Garden hadműveletről

1944 augusztus végére a brit sereg elérte a francia-belga határt, és négy nap alatt 300 km-t nyomult előre az ország területén, és elfoglalták Brüsszelt és Antwerpent. Szeptemberben Montgomery azt javasolta Eisenhowernek, hogy Hollandia nyugati területeit egy merész hadművelettel - amely a Market Garden nevet kapta - szabadítsák fel. A terv az volt, hogy Eindhoven és Nijmegen hídjaihoz légideszantosokat dobnak le, és így az angol csapatok bekerítik a helyi német erőket, majd egészen Münsterig nyomulnak előre, és bekerítik a Ruhr-vidéket. A hadművelet azonban katasztrófába torkollott. Az Arnhemnél ledobott brit erők heves ellenállásba ütköztek, és nem tudták megszerezni a hidat, így az egész hadművelet megbukott. A 35 000 bekerített katonából 17 000-ren meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek.

Hitler látva a közelgő szövetségeseket, októberben jelezte tábornokainak, hogy ellentámadást kíván végrehajtani a nyugati fronton. Az ardenneki offenzíva 1944. december 16-án indult; a német csapatok átlagosan 25–30 km mélyen törtek be az amerikai arcvonalba. A németek a csata idején amerikai egyenruhába öltözött ejtőernyősöket dobtak le szövetséges területre, csapatokat térítettek el, fontos információkhoz jutottak. Az időjárás felhős, ködös volt, így az szövetséges légierő nem támadhatta a német célpontokat. December 23-án kitisztult az égbolt, és komoly csapásokat mértek a Wehrmacht egységeire. 1945. január 3-án a szövetséges erők ellentámadásba mentek át, és a németeknek súlyos vereséget okozva győztek.

Nyugat-Németország eleste

Miután a Market Garden hadművelet sikertelen volt, és Franciaország nagy részét felszabadították, a szövetségesek Aachen felé vették az irányt, és október 2-án megostromolták a várost. A német csapatok a végsőkig kitartottak, és csak október 21-én adták át a várost az ellenségnek. Elzászban azonban még mindig maradtak német csapatok, így a szövetségesek rájuk koncentráltak, mikor 1945 elejére minden francia területet felszabadítottak a Rajnán való átkelésre összpontosítottak.

1945 februárjában már nem állomásoztak német erők a Rajna bal partján, így a szövetségesek felsorakoztak a folyó partján. Márciusban megindították a támadást a Rajnán túli területek ellen. A kanadai és brit erők balszárnya Hollandia felszabadítására indult, és április 2-re sikeresen kiűzték a németeket az országból. Eközben a jobbszárny az Alsó-Elba irányába vonult, és április 24-ig elfoglalták a folyó bal partját Harburgtól Wittenbergéig. A britek Brémát április 26-án, Lübecket május 2-án, Hamburgot május 3-án szabadították fel.

Az amerikai csapatok Ruhr-vidéki német csapatokat áprilisban körülzárták, és április 10-én Hannovert is elérték. Az amerikai sereg egy része eközben Nürnberg felé tartott, és április 20-án foglalták el a várost. A németek fokozatosan szorultak vissza a Duna mögé. A szovjet sereggel először 1945. április 25-én találkoztak az Elba partján, nem messze Strehla városától.

A felszabadult Franciaország is segítségére sietett a szövetséges erőknek. Németország déli területeit egészen a Boden-tóig a franciák foglalták el.

Balkáni front

Görögország és Jugoszlávia megszállása

Mussolini Albánia elfoglalása után ki szerette volna terjeszteni hatalmát Délkelet-Európára, és bábállamot létrehozni Görögországban, ezért 1940 október végén az olasz csapatok Albániából kiindulva megtámadták a szomszédos országot. Ezzel kitört a olasz–görög háború. A kezdeti olasz előrenyomulást hamar megtörték a görögök, ezután az olaszokat egészen Epiruszig visszaszorították, és állóháború alakult ki. 1941 márciusában próbálkoztak utoljára az olaszok támadással, de ekkor sem jártak sikerrel.

Miután letett Hitler az angliai invázióról, kelet felé tekintett. 1941 februárjában jóváhagyták a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban meg kellett oldania a balkáni helyzetet, ezért csapatokat küldött az olaszok megsegítésére. Németországnak jól jött az, hogy Magyarország 1940 októberében, Szlovákia és Románia egy hónappal később, Bulgária 1941 márciusában aláírta csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez, így a németek átszállíthatták csapataikat ezeken az országokon.

A németek a jugoszlávokat is meg kívánták győzni, hogy csatlakozzanak a Háromhatalmi egyezményhez, végül 1941. március 25-én aláírták a szerződést. Két nappal később azonban államcsíny történt Belgrádban, és az új kormány bejelentette, hogy nem ratifikálják az egyezményt. A németeknek nem maradt más megoldás, mint a megszállás.

Német légideszantosok földet érése Krétán 1941 májusában

A német csapatok a görög-bolgár határt 1941. április 6-án lépték át. Ugyanezen a napon a német bombázók román, osztrák és bolgár repterekről fölszállva, bombázni kezdték a jugoszláv fővárost. A németek lassan haladtak előre, és április 10-én az Ohridi-tónál találkozott a német és az olasz sereg. Másnap az olaszok bekapcsolódtak a jugoszláv invázióba is, majd egy nappal később a magyarok is ezt tették. A hadjárat április 17-én ért végett, amikor aláírták a jugoszláv kapitulációt. Görögországban a németek eközben tovább szorították dél felé a honi csapatokat, egészen Thermopüláig, ahol a brit expedíciós sereg várta őket. A németek április 24-én bombázni kezdték a görög-brit állásokat, és ezzel kitört a thermopülai csata, és még ezen a napon lemondott a kormány, és a királlyal együtt Krétára menekültek. A britek is próbálták csapataikat Krétára menekíteni, és 50 732 szövetséges katonát tudtak kimenekíteni Kréta szigetére. Azonban itt sem maradhattak sokáig, mert május 31-ére a németek ellenőrzése alá került a sziget is (krétai csata).

Az invázió következményeként Jugoszláviát feldarabolták: egyes részeit Bulgária, Olaszország és Magyarország kapta meg, egyes részein bábállamokat hoztak létre (pl.: Független Horvát Állam). Görögországot felosztották német és olasz megszállási övezetekre, az északkeleti területeket pedig Bulgáriához csatolták.

A németek kiűzése a Balkán-félszigetről

Miután Románia átállt a szövetségesek oldalára, és a Szovjetunió elfoglalta az országot, Bulgáriában fordulat következett be, és szeptember 2-án a németellenes Agrárpárt jutott hatalomra. A szovjetek három nappal később hadat üzentek Bulgáriának, mert nem bízott az új kormányban, és szeptember 8-án megtámadták. A szovjet csapatok gyorsan, szinte ellenállás nélkül foglalták el az országot.

1944. szeptember 10-én Georgiev ezredes ragadta magához a hatalmat, és még aznap hadat üzentek Németországnak. 5 nappal később a szovjetek bevonultak Szófiába. Október elejére a 340 000-res bolgár hadsereg a jugoszláv-bolgár határnál sorakozott fel.

1944. szeptember 21-én Tito Moszkvába utazott, és megegyezett Sztálinnal, hogy Jugoszláviába jelentős élelmiszert és hadianyagot szállít a Szovjetunió. A Vörös Hadsereg szeptember 29-én megindította a támadást Jugoszlávia ellen, és október 15-én elfoglalták Belgrádot. Ezután a szovjetek Magyarország felé fordultak, és a jugoszláv hadseregre hagyták az országuk felszabadítását.

1944. október 4-én a Peloponnészosz-félszigeten partra szálltak az angolok, és megindulta az ország fővárosa felé. Athént október 12-én kiürítették a németek, és észak felé vonultak. Útközben a helyi partizánok súlyos veszteségeket okoztak nekik. November 2-án hagyták el Görögországot, és decemberében megkezdték Albánia kiürítését is.

1944 novemberére a frontvonal Eszék–Szarajevó–Mostar vonalon húzódott, az Albániába visszavonuló német csapatok viszont csak 1945 elején érték csak ezt a vonalat. A jugoszláv haderő Hercegovinán keresztül kezdte meg a németek kiűzését a Horvát Független Állam területéről. A régió 1945 januárjában került jugoszláv kézre. Ezután a Szerémség felől támadtak. 1945 márciusában nagy offenzívába kezdtek a szovjetek és a jugoszlávok, így a németek április elején feladták állásaikat a Szerémségben. A németek Zágráb környékére húzódtak vissza, de május 2-án a jugoszláv hadsereg támadásai ellen már nem tudtak védekezni, és feladták Zágrábot is. Ljubljanát pedig május 9-én, vagyis a német kapituláció napján foglalták el a jugoszlávok.

Skandináv front

Téli háború

Finn géppuskások a téli háborúban

Lengyelország lerohanása és felosztása után a Szovjetunió 1939. november 30-án megtámadta Finnországot. Ez volt a szovjet-finn háború vagy más néven téli háború.

A Szovjetunióban az 1930-as évekbeli koncepciós perek, tisztogatások (csisztka) idején a tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott. A szovjetek végül 1940. február 11–19-én a befagyott Finn-öblön keresztül megkerülték a finn erődrendszert,. a Mannerheim-vonalat, és március 13-án bevonultak Viipuriba. A finn erők kezdeményezésére ugyanezen a napon megkötötték a moszkvai békét.

Dánia és Norvégia megszállása

1940 februárjában Hitler Nikolaus von Falkenhorst-ot bízta meg azzal, hogy dolgozza ki Dánia és Norvégia elfoglalásának tervét. Dániára azért volt szüksége Hitlernek, mert Norvégia útjába esett. Norvégiára pedig azért, hogy biztosítsa a svéd vasérc utánpótlási vonalát. Ezt azonban az angolok is tudták.

Churchill már 1939 szeptemberében javasolta Norvégia elfoglalását, de elutasította ezt a parlament. Az angolok végül elszalasztották a lehetőséget, és a németek megelőzték őket. Először Dániát támadták meg 1940. április 9-én, és gyakorlatilag 4 óra alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján Oslótól Narvikig. Az angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba. A britek elfoglalták Narvikot, és június 8-ig hatalmuk alatt volt, de ekkor fel kellett adniuk az ellenállást. Ezzel a norvégiai megszállás befejeződött. Norvégia feladása előtt a britek májusban elfoglalták Izlandot, mert féltek, hogy a németek megszállják a szigetet is.

A britek norvégiai kudarca elégedetlenséget váltott ki az állampolgárokban, és 1940. május 10-én Chamberlaint Winston Churchill váltotta a miniszterelnöki székben.

Folytatólagos háború

Katonai parádé Viipuri-ban 1941. augusztus 31-én

Miután Finnországnak le kellett mondani a délkeleti országrészéről. Amikor tudomást szereztek arról, hogy a németek megtámadják a Szovjetuniót, a finnek elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszaszerezzék az elvesztett területeket. Amikor 1941. június 22-én megkezdődött a Barbarossa hadművelet, a finnek is hadat üzentek a Szovjetuniónak. A támadást július 10-én indították meg, és 6 nap alatt elérték a Ladoga-tavat. Szeptember 2-án elérték a korábbi finn-szovjet határt is. Ezután támadást indítottak Kelet-Karélia ellen, amelyet nagy nehézségek árán, de decemberben elfoglaltak.

1942-ben a szovjetek ellentámadást hajtottak végre több helyen, de a finnek visszaverték, és 1944 júniusáig állóháború alakult ki. 1944. június 9-én a Szovjetunió megindította a nagy offenzívát, és júniusban már a téli háborúban felállított Viipuri–Kuparsaari–Taipale-vonalon zajlottak a harcok. Június 20-án ismét szovjet uralom alá került Viipuri. Ezután tárgyalásokat kezdtek a fegyverletételről, amelyet szeptember 19-én kötöttek meg Moszkvában. A fegyverszüneti egyezményben Finnország ígéretet tett, hogy átáll a szövetségesek oldalára.

Lappföldi háború

A fegyverszünet után, október 1-jén a finnek megtámadták Tornióban a visszavonuló németeket. A németeket meglepetésszerűen érte a finnek támadása, emiatt az északra vonuló német csapatok minden épületet, hidat felrobbantottak, ahova az ellenség befészkelhette volna magát. A Karéliában maradt német csapatok Kelet-Finnországban vonultak Norvégia felé. Az utolsó német egységek zöme november végén hagyta el Finnországot. A norvégiai Lyngen-fjordnál állomásozó német csapat Finnország északnyugati csücskét is ellenőrzése alatt tartotta, amelyet csak 1945 április végén adtak fel, de harcok nem zajlottak ekkor már az ország területén.

Olasz front

Szicília elfoglalása

Miután kiűzték a németeket Észak-Afrikából, a szövetségesek célja Olaszország meghódítása lett. 1943. július 9.–10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, a szövetségesek számára is meglepően simán zajlott, a sziget elfoglalása azonban nem ment könnyen. Palermo ugyanis csak július 22-én került brit fennhatóság alá, Messinát augusztus 16-án foglalták el az amerikaiak. Közben a németek átkeltek a Messinai-szoroson.

Az Appennin-félsziget elfoglalása

A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 24-én Rómában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emánuel, Pietro Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. A sikeres tárgyalásoknak köszönhetően az olaszok szeptember 3-án aláírták a fegyverszünetet, de csak 5 nappal később jelentették be azt. Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit szeptember 12-én német kommandósok kiszabadították, és a volt olasz diktátor Észak-Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Olasz Szociális Köztársaságot.

A lepusztított Monte Cassino a nehézbombázás után

A szeptember 9-én partraszálló szövetséges csapatok kemény harcokat vívtak a németekkel. A szövetséges csapatmegerősítés miatt 17-én a németek visszavonulót fújtak. Október 1-jén már Nápolyt is az amerikaiak ellenőrizték. A britek az Adriai-tenger partján haladt északnyugat felé. A szövetséges előrenyomulás igen lassan folytatódott az Appennin-félszigeten („Csiga offenzíva”), ennek következtében csak január elején érték el a Gustav-vonal kulcspontját, a Monte Cassino hegyét, amelyen a Szent Benedek által a 6. században alapított apátság állt. Itt az offenzíva teljesen elakadt.

A hegyet végül májusban súlyos veszteségek árán vették be a szövetségesek. Május 23-án a part mentén támadásba mentek át az amerikai-brit páncélos-erők, és ezzel egyidejűleg az Anziói hídfőből is kitörtek a szövetségesek, és megindultak a nyílt várossá nyilvánított Róma felé, amit június 4-én értek el. Ezután fokozatosan vonultak vissza a németek védvonaltól védvonalig. 1944 augusztusára a front a gót vonalhoz ért, amelyet csak 1944 decemberében hagytak hátra a németek, és a Pó völgyébe vonultak vissza. 1945 áprilisában érték el a Pó völgyét. Végül május 2-án letették a fegyvert a német egységek.

A háború Afrikában

Etiópiai front

Etióp lőszereket szállító tevekaravánok 1941-ben

Az olaszok Északkelet-Afrikában már a világháború kitörése előtt megszerezte Etiópiát, de az olaszok helyzete bizonytalan volt, mivel az ellenállási mozgalom nehezítette az olasz közigazgatás kiépítését. A háború kitörésekor még bizonytalanabbá vált, mivel a tengeri utánpótlásvonalakat folyamatosan támadták a britek.

A briteknek nem volt megfelelő hadereje a térségben, ezért elengedhetetlen volt az etióp partizánok támogatása. Hailé Szelasszié volt etióp császárral megállapodtak, hogy ő irányítja Szudánból az olasz elleni harcokat. 1940 augusztusában az olaszok még ennek ellenére is elfoglalták Brit Szomáliát.

1941 elejére a helyzet megváltozott, a britek jelentősen növelték a kenyai és szudáni csapataikat, így februárban megtámadták Olasz Szomáliát és Etiópiát. Ekkora már az eritreai olasz seregeket sikeresen meggyengítették a partizánok. Végül április 6-án a brit erők bevonultak Addisz-Abebába. Május 18-án az olasz csapatmaradványok letették a fegyvert. Ezzel valamennyi kelet-afrikai olasz gyarmat elveszett.

Nyugat-afrikai hadműveletek

Franciaország megszállása után kettészakadtak a francia gyarmatok. Egyes részük a Vichy-kormányt, a másik a szabad francia mozgalmat támogatta. A nyugat-afrikai harcok kirobbantó momentuma az volt, amikor a britek 1940. július 10-én megtorpedózták a francia Richelieu csatahajót Dakarban. Augusztus 6-án Charles de Gaulle, a szabad francia mozgalom vezetője Conakryban egy szárazföldi hadjáratot javasolt Szenegál ellen, de ezt a britek nem támogatták, ezért szeptemberben brit hajókkal közelítette meg Szenegál fővárosát, Dakart. Szeptember 23-án megkezdődnek a hadműveletek a város ellen, de a britek nem tudták megsemmisíteni a várost védő francia hajókat.

A szabad francia mozgalom ekkor Gabonra támadt, ugyanis a közép-afrikai francia gyarmatok közül csak ez nem állt át az ő oldalukra. Október 27-én a Philippe Leclerc vezette kameruni, csádi, kongói sereg megtámadta Gabont. November 12-én elesett a főváros, Libreville.

Észak-afrikai front

Olasz hadjárat Egyiptom ellen

A britek tudták, hogy amikor 1940 júniusában az olaszok hadat üzentek nekik, Egyiptom lesz a célpontjuk. Mussolini azonban tétovázott a hadjárat megkezdésének időpontjáról. Végül szeptember 8-án kiadta a parancsot, hogy másnap induljanak meg a csapatok Egyiptom felé. Szeptember 13-án lépték át végül a líbiai-egyiptomi határt. Az angolok visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Szidi el-Baranit, ahol megálltak. A Richard O’Connor vezette brit egységek visszavonultak Marsa Matruh térségébe, ahol védelmi sáncokat alakítottak ki.

Az észak-afrikai olasz győzelemhez elengedhetetlen volt Málta megszállása, amely a britek fontos tengerészeti állomása volt. Ezért az olaszok 1940 nyarán bombázni kezdték a szigetet, de még a németek segítségével is csak részsikereket értek el. Az angolok és máltaiak komoly erőfeszítések árán, de ellenőrzésük alatt tudták tartani a stratégiai fontosságú szigetet.

Októberben a britek erősítést küldtek a gyarmataikból. O’Connor december 9-én váratlanul támadásba ment át (Compass hadművelet), szétzilálta az olasz 10. hadosztályt, majd januárban elfoglalta a cyrenaicai városokat Tobrukot és Bengázit, de február elején a britek megálltak, és haderejük egy részét Görögországba helyezték át.

Német-olasz hadjárat Egyiptom ellen

Rommel utasításokat ad egy német gyalogos rajnak, akik az amerikaiaktól zsákmányolt egyik M3 féllánctalpas lövésszállítóban utaznak. Mögötte egy rakétavetőkkel felszerelt Sd.Kfz. 251/1 Ausf. C (StuKa zu Fuss)

Mussolini Líbia megmentése érdekében, kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott német segítséget. A német 5. könnyű gépesített hadosztály, amelyet később még a 15. hadosztály is követett, február 14-én érkezett meg Tripoliba; az így felállított Német Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot nevezték ki.

Rommel csapatai március 31-én indultak meg Egyiptom felé. Április 7-én elfogták O’Connor tábornokot. A brit csapatok ekkor az egyetlen védhető erődítménybe, Tobrukba vonultak vissza. Június 15-én az angolok megtámadták a németeket (Battleaxe hadművelet), de hamar visszaverték őket. Az ezt követő nyarat mindkét fél a további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. A jelentősen kiegészített brit 8. hadsereg november 11-én ment át újra támadásba (Crusader hadművelet). Rommel kezdetben sikerrel hárította el a Bir el-Gobi elleni támadást, aztán mégis a visszavonulás mellett döntött, noha a britek súlyos veszteségeket szenvedtek. A németek és olaszok – hosszabb-rövidebb időre többször megállva – 1942 januárjáig egészen El-Ageilábáig, a korábbi offenzíva kiindulópontjáig hátráltak.

Miközben azonban az előrenyomuló brit csapatok szinte teljesen felőrlődtek, Rommelnek nemcsak sikerült megőriznie erői zömét, hanem még komoly utánpótláshoz, többek között új harckocsikhoz is jutott. Rommel – az előző évihez hasonlóan – váratlan gyorsasággal indította meg újabb ellentámadását. Január 28-án visszafoglalta Bengázit, és a brit 8. hadsereg szétzilálva vonult vissza, és csak Tobruktól nem messze sikerült átmenetileg megvetnie a lábát. Május 26-án új offenzíva kezdődött meg, amelyben a németek elsöprő győzelmet arattak, mivel a gazalai csata nyomán sikerült elfoglalniuk a megerősített Tobrukot. Ezután tovább folytatták a németek az előrenyomulást, egészen El-Alamein-i szorosig. Az első el-alameini csata a németek vereségével végződött, mivel elfáradtak a hadjárat során a katonák és kevés harcképes páncélosaik maradtak.

A németek kiűzése Észak-Afrikából

A második el-alameini csata térképvázlata

Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A 8. brit hadsereg jelentős felszerelést kapott, és egy új, energikus parancsnokot Montgomery tábornok személyében.

Montgomery október 23-án kiadta a parancsot a támadásra. A páncélosok azonban nem tudták áttörni a németek arcvonalát. A több napig tartó ütközetben támadások és ellentámadások követték egymást. November 4-én a britek végül sikeresen áttörték a frontot. Ezután az angolok 1500 km-t nyomultak előre nyugat felé.

1942. november 8-án Dwight D. Eisenhower tábornok vezetésével amerikai-angol csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában. Ezzel kezdetét vette a „Fáklya” hadművelet. Az addig a Vichy-kormányhoz hű francia csapatok csak minimális ellenállást tanúsítottak. Ezzel az afrikai német-olasz erők két tűz közé szorultak. A nyugat felől támadó amerikaiak 1943. április 7-én találkoztak az Egyiptom felől támadó brit 8. hadsereggel, végül 1943. május 12-én a Tunéziába szorított német utóvéd-csapatok megadták magukat, ezzel Észak-Afrika véglegesen a szövetségesek kezére került (a német-olasz főcsapatok Szicíliára és Olaszország déli részére vonultak vissza).

A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon

Háború a Közel-Keleten

Miután 1940. június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak, potenciális célponttá váltak a brit és francia mandátumterületek a Közel-Keleten, mert jelentős olajtartalékok voltak a területen. Az olaszok még ebben a hónapban bombázni kezdték a brit mandátumú Palesztinát. A legjelentősebb bombázás szeptember 9-én volt, amikor Tel-Avivra mértek csapást, és 137-en meghaltak.

1941 áprilisában az új iraki kormány megtagadta a britek megsegítését a háborúban, és a tengelyhatalmakhoz csatlakozott. A britek emiatt május 2-án megtámadták az országot. Kezdetben hárítani tudták a brit támadásokat, de a hónap végére az irakiak kapituláltak, és május 31-én fegyverszüneti megállapodást írtak alá az országot megszálló britekkel.

1941 nyarán újabb konfliktus bontakozott ki a Közel-Keleten. Ezúttal Szíriában és Libanonban, amely mandátumterületek Vichy Franciaországhoz tartoztak. A britek attól tartva, hogy a németek ugródeszkának használják az egyiptomi hadjárathoz, június 8-án megtámadták a gyarmatokat, majd 4 nappal később az ausztrál és a szabad francia erők is csatlakoztak a britekhez. Damaszkuszt június 21-én elfoglalták a szövetségesek. Ezután Bejrút elfoglalása következett. Július 9-én a britek délről megindították a hadműveletet. A vichy francia erők ekkor fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek, és a szövetségesekkel megállapodtak abban, hogy július 12-én éjfél után egy perccel lép életbe. Ugyanezen a napon Bejrút is a szövetségesek kezére került.

Miután a Szovjetunió is belépett a háború a szövetségesek a segítségére siettek. A hadianyag-szállítmányokat azonban egy semleges állam, Irán területén kívánták eljuttatni, ezért 1941. augusztus 25-én a szovjetek északról, a britek délről megtámadták az országot, amely szeptember 17-én kapitulált. Az ország északi felét a szovjetek, a déli területeket a britek ellenőrizték egészen 1946-ig.

Japán délkelet-ázsiai terjeszkedése

Japán katonák Szingapúrban, 1942

Amikor a második világháború kitört Európában, a Távol-Keleten már több éve zajlott a második kínai–japán háború. Egyesek szerint a második világháború kezdete is ennek a háborúnak a kezdetével egyezik meg.

A japánok a kezdeti években sorra foglalták el a part menti területeket, egészen Francia Indokínáig. Miután Franciaország kapitulált, a japánok szeptember 23-án megindították a támadást a gyarmat ellen, és 3 nap alatt megszállták Francia Indokína északi részét. Japán következő célpontja Burma és Malájföld volt, de az odavezető út Thaiföldön keresztül vezetett. A japánok 1941. december 8-án megkezdték a hadjáratot az ország ellen, Bangkokot és néhány kikötőt még aznap elfoglaltak. Thaiföld két hét múlva békét kötött Japánnal, és hadat üzent a szövetségeseknek. Érdekesség, hogy bár a támadás megkezdését Pearl Harbor megtámadásával szinte egy időre, december 8-ára tűzték ki, azonban az időpont az időeltolódás miatt gyakorlatilag a Pearl Harbor-i események előtt egy órával és húsz perccel megkezdődött. Thaföld lerohanása után a csapatok egy része nyugatra, Burma felé vette az irányt, a másik fele délre Szingapúr felé. A szingapúri csata 1942. február 15-én brit kapitulációval ért végett, majd májusban Burmából is kiszorították a japánok a briteket.

A thaiföldi hadműveletekkel egy időben Hongkong brit gyarmatvárost is megtámadták a japánok. A helyi erők karácsony estéig kitartottak, de ekkor elfogyott a vízkészletük és a lőszerük, és kénytelenek voltak kapitulálni.

Japán csendes-óceáni terjeszkedése és Pearl Harbor elleni támadása

Az elsüllyesztett Arizona csatahajó a Pearl Harbor-i támadás után. A hajó a japán bombatalálat után két napig égett. Egyes darabjait kiemelték, ám a roncs a mai napig Pearl Harborben maradt.

A japánok párhuzamosan a szárazföldi terjeszkedéssel a csendes-óceáni szigetvilágban is hódítottak. A thaiföldi hadjárattal egy időben, a japán haditengerészet megtámadta az amerikai fennhatóság alatt álló Fülöp-szigeteket és Guamot, és a nyersanyagokban gazdag holland fennhatóság alatt álló Holland Kelet-Indiát. 1942 májusára mindhárom területet elfoglalták. A csendes-óceáni hadjáratokkal egy időben, hawaii-i idő szerint 1941. december 7-én a japán flotta megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját.

Miután Batávia 1942. március 8-án elesett, és Holland Kelet-India Japán fennhatósága alá került, a japán csapatok Port Moresby elfoglalását tűzték ki célul, hogy aztán onnan támadhassák meg Ausztráliát. Az amerikaiak azonban megfejtették a japánok rejtjeles üzeneteit, így több hajókat tudtak küldeni a térségbe. 1942. május 4-én kitört Korall-tengeri csata, amelyben mindkét részről több repülőgép-hordozó vett részt, a szövetségeseknek – elsősorban az amerikai flottának sikerült megakasztaniuk az előnyomulást. Ez volt a világ első repülőgép-hordozó csatája.

A háború fordulópontja Ázsiában

Miután Japán elfoglalta a Csendes-óceán nyugati szigeteit, nekilátott a szigetek védelmének kiépítéséhez. Ehhez a Midway-atollt szemelték ki, mivel ideális bázisnak vélték a járőröző hajóknak. Az amerikaiak megfejtették a japán támadás előtt az ellenség üzeneteit, és ide tudták vezényelni a Chester Nimitz admirális vezette flottát. A csata 1942. június 4-én kezdődött. A japán gépeket hamar észrevették az amerikai radarok, így néhány komolyabb káron kívül az atoll épségben maradt. A három napig tartó csatában az amerikai flotta (Spruance és Fletcher tengernagyok vezetésével) megsemmisítő vereséget mért a japán hajórajra. Elsüllyedt a japán Akagi, a Kaga, a Hirjú és a Szórjú repülőgép-hordozó, valamint az amerikai Yorktown.

A japánok visszaszorítása Ivo Dzsimáig

A Midway-i csata után a szövetségesek megindították azt az offenzívát, amit a japán hadvezetés már nem tudott megállítani, és ami végül elvezetett Japán kapitulációjához. A guadalcanali hadjárattal kezdődően fokozatosan szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről szigetre ugrás taktikája). A harcok 1942 augusztusától 1943 februárjáig tartottak. A japánok a Midway-atoll elleni offenzívával egy időben megtámadták az Aleut-szigeteket. Két szigetet, Attut és Kiskát el is foglalták a hadművelet során. Az amerikaiak a guadalcanali hadjárattal egy időben megtámadták a két elfoglalt szigetet, és augusztus 15-én kiszorították a japánokat a területről. Ezzel véget ért az aleut-szigeteki csata.

1943 márciusában az amerikaiak megtervezték Japán visszaverését a Csendes-óceán szigeteiről. A terv szerint délen MacArthur, míg északon Nimitz tengernagy seregének kellett előrenyomulnia. November 1-jén MacArthur serege támadást indított a délen fekvő Bougainville-sziget ellen, majd november 20-án Nimitz serege is megkezdte a hadműveleteket a Gilbert-szigetek ellen. Miután a Gilbert-szigetek mellett a Marshall-szigeteket is elfoglalták az amerikaiak, 1944. június 11-én megkezdték a Mariana-szigetek elfoglalását is. Eközben MacArthur serege Új-Guinea szigetére lépett, és megkezdték a japánok kiűzését. A sziget augusztusra az amerikaiak kezére került.

1944 szeptemberében az amerikaiak eldöntötték, hogy az év végén megkezdik a Fülöp-szigetek elleni hadműveletet. Október 20-án a Leyte-öbölben szálltak partra az amerikai egységek. Az öbölnél olyan nagy volt a tét, hogy a japán "kamikazék", vagyis öngyilkos pilóták életüket nem sajnálva amerikai hajókba vezették bele gépeiket. Ám ezzel sem tudták megnyerni a csatát. Megnyílt az út Japán felé. MacArthur 1945. július 5-én bejelentette, hogy a Fülöp-szigetek felszabadultak.

Délkelet-Ázsia szárazföldi térségeiben nem voltak jelentős csaták, mivel az angolokat Európa, a japánokat a Csendes-óceánon zajló csaták kötötték le. Kínának az amerikaiak nem tudtak fegyvert szállítani. 1944 januárjában a britek megtámadták a Burmában állomásozó japán erőket, de a dzsungelharcra jól kiképzett ellenséggel nem bírtak, így vissza kellett vonulniuk. Eközben Kínában a japánok a kínai főváros, Csungking felé vonultak. Ez annak a jele volt, hogy a Csang Kaj-sek vezette sereg gyenge volt, szerencséjükre a japán utánpótlási vonalak elnyúltak, így az ellenség megállt. Kína északi részén a kommunisták, élükön Mao Ce-tung, uralták a vidéket, ahol jól kiképzett, fegyelmezett sereget építettek ki.

Burmában 1944 őszén a britek újabb offenzívába kezdtek, hogy kiszorítsák a japánokat az országból. 1945 tavaszán elfoglalták az ország közepén található Mandalayt, május 2-án pedig az ország fővárosát, Rangunt.

A háború befejezése Ázsiában (1945)

A burmai hadműveletekkel egy időben, 1944 őszén a Mariana-szigetekről fölszálló amerikai repülőgépek bombázni kezdték Japán városait. 1945. március 10-én 334 B–29-es bombázóval Tokió ellen végrehajtott gyújtóbomba támadásnak becslések szerint 100 000 halálos áldozata volt.

Az amerikaiak ezután a stratégiai fontosságú Ivo Dzsima-szigetre összpontosítottak. A jelentősen megerősített szigetet 1944 decemberétől bombázták az amerikaiak, majd 1945 február 19-én indult meg a partraszállás. Alig szálltak ki a tengerészgyalogosok a rohamcsónakokból, máris pusztító erejű géppuska- és ágyútűz érte őket. A következő hónapban az amerikaiaknak, még így is, hogy többszörös fölényben voltak, teljes légi és tengeri támogatással, minden négyzetméterért meg kellett küzdeniük. A japánok sok száz bunkert építettek a föld alá, és kiválóan rejtőzködtek, így az amerikaiak legtöbbször csak holtan látták őket. Március 26-án, 36 nap kemény harc után a maradék védők nagy része egy végső rohamra indult, ahol többségük meghalt.

Ivo Dzsima után a szövetségesek következő célpontja Okinava volt. Ez a sziget alig 500 km-re feküdt Japántól. A Csendes-óceáni háború legvéresebb csatája volt ez. Április 1-jén megkezdődött a támadás. A japánok erősen védték állásaikat, majd mikor látták, hogy elvesztik a szigetet, a katonák többsége az öngyilkosságot választotta a fogság helyett. Június 22-én befejeződött az ellenállás, és július 2-án az amerikaiak biztonságossá nyilvánították a szigetet.

A Nagaszakira 1945. augusztus 9-én ledobott atombomba 18 km magas gombafelhője

1945 nyarán Truman eldöndötte, hogy beveti az újonnan kifejlesztett atombombát, amitől azt remélte, hogy a háborúnak gyorsan vége lesz. 1945. augusztus 6-án, délelőtt 9 óra 15 perckor a Paul W. Tibbets ezredes által vezetett Enola Gay nevű B–29-es bombázó urániumbombát dobott Hirosimára. Augusztus 9-én az amerikaiak ledobták a plutóniumbombát Nagaszaki városára. Az atombombák hatására Augusztus 14-én Hirohito császár meggyőzte a kormányt, hogy Japán fogadja el a kapitulációs feltételeket. Másnap népével is közölte a japán kapitulációt.

1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak. A Vasziljevszkij marsall vezette csapatok másnap, augusztus 9-én megtámadták a Mandzsúriában állomásozó japán erőket. Augusztus 22-én elfoglalták Port Arthur kikötőjét, majd megtámadták a koreai japán sereget. Augusztus 26-án elfoglalták Szahalin szigetét, majd szeptember 1-jén a Kuril-szigetek is szovjet fennhatóság alá került.

A Japán fegyverletételéről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón. A Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg hivatalosan szeptember 9-én Nankingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek. Alacsonyabb intenzitású harcok a japán fegyverletétel után – több esetben még évekkel később – is folytatódtak. Voltak olyan katonák, akik évtizedekkel később adták csak meg magukat.

Tengeri hadviselés

Háború az Atlanti-óceánon (Atlanti csata)

Egy német tengeralattjáró szövetséges légitámadás alatt (1943)

A német és angol tengeri flotta mérete jelentősen eltért, köszönhetően a versailles-i békeszerződés korlátozásának köszönhetően. Az angolok nem csak több hadihajóval, cirkálóval, rombolóval rendelkeztek, de repülőgép-anyahajójuk is volt. Mivel az első világháborúban a brit kereskedelmi hajókat gyakran érték támadások, a britek, hogy ennek megismétlődését elkerüljék, elrendelték, hogy a kereskedelmi hajók konvojokban közlekedjenek. Ennek ellenére még így is számos hajó vágott neki a tengernek védtelenül, ugyanis a haditengerészet nem tudott elegendő kísérőhajót biztosítani számukra. Kezdetben a német tengeralattjárók elsősorban a brit vizeken, a felszíni flotta pedig az Atlanti-óceánon tevékenykedett.

Franciaország és Norvégia elfoglalása után a németek használhatták a megszállt országok kikötőit, így növekedtek a britek elleni tengeri támadások száma. 1942-ig a németek jelentős győzelmeket könyvelhettek el, de ekkor a szövetségesek radarral látták el a repülőgépeket, és olyan készüléket szereltek a gépekbe, amelyek képesek voltak a tengeralattjárók csavarzaját érzékelni. Ennek köszönhetően jelentős veszteségeket szenvedtek el a németek, és világossá vált, hogy a tengeren elvesztették a háborút.

Légi hadviselés

Az első világháború után minden nagyobb ország komoly légierő-fejlesztést hajtott végre. A második világháború elejére a német Luftwaffe volt a legjobban felszerelve. A Lengyelország ill. Anglia elleni hadjárat során a németek bevették a bombázóikat, amelyek kárt okoztak a közlekedési infrastruktúrában, és megrongálták a gyárakat. Ezenkívül pszichológiai hatásuk is volt azzal, hogy nagyvárosokra mértek csapást. A vadászgépek a szárazföldi hadműveletekben segítettek. Az angliai csata során elszenvedett vereség, amely főként a radar alkalmazásának köszönhető, megmutatta a németek gyengéit.

A Szovjetunió elleni támadás kezdetekor a németek csak a meglepetésnek köszönhették a sikereiket, azonban nagy hatótávolságú bombázók hiányában nem tudták megakadályozni, hogy a szovjetek új fegyvereket, harckocsikat, és repülőgépeket gyártsanak, így lassan több gépet állítottak elő, mint a németek.

Winston Churchill 1941-ben javaslatot tett arra, hogy a stratégiai bombázásokra alkalmas bombázókat gyártsanak, és már ebben az évben megalakultak ezeket a bombázásokat végrehajtó csoportok, bár még jelentéktelen hatásuk volt a hadműveletekre. 1942-ben alkalmazni kezdték a radart a bombázókon, így azok sokkal pontosabban találták el a célpontokat. Miután az amerikaiak beléptek a háborúba, a felfegyverzett B-17-es és B-24-es bombázóknak köszönhetően kevesebb kísérőgépre volt szükség. Ettől kezdve Németország egyetlen városa sem úszta meg a támadásokat, a legsúlyosabb bombatámadást 1945 februárjában, Drezda szenvedte el.

Ázsiában 1944-ben nyílt lehetőségük az amerikaiaknak, hogy Japánt szisztematikusan bombázzák, amikor a Mariana-szigeteket elfoglalták. Ekkor indult meg a B-29-es bombázók sorozatgyártása. Ezekkel a háború végéig óriási veszteségeket okoztak a japánoknak.

Hadigazdálkodás

Németország 1942 áprilisában hagyta jóvá a fegyver- és hadianyaggyártás új programját, amely a rövidtávú (1 éven belüli) és hosszabb távú (1944 márciusig) részekből állt. A program központi eleme a harckocsik és repülőgépek gyártása volt. A hadianyaggyártás azonban csak 1943 nyaráig növekedett, ezután a háború végéig csökkenő tendenciát mutatott. A fegyvergyártás viszont 1944-ig növekedett. A fegyvergyártás összefoglaló mutató (1942 január = 100%) 1942-ben 142%, 1943-ban 222% és 1944-ben 277% volt.

Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin elrendelte a gyárak áttelepítését az Urál-hegységbe. A hatalmas emberveszteségek miatt a szovjetek nőket állítottak be a futószalagok mögé. 1940–1942 között a munkásnők aránya 38%-ról 53%-ra nőtt. A termelést - a hatalmas veszteségek ellenére is - fokozatosan növelték, a háború második felében meg is haladták a német tüzérségi lövedékek gyártásában.

Az Egyesült Királyság a háború elején a hadihajók gyártása növekedett, 1942-től viszont inkább a partraszálló járművekre helyezték a hangsúlyt. A hadihajókkal ellentétben a repülőgépek csak a francia vereség után kaptak nagyobb szerepet, mivel a britek látták, hogy az erős légierővel meg tudják védeni az országot a németektől. 1939-ben majd 8000 gépet állítottak elő, míg 1940-ben már 15 000 repülő került ki a gyárakból. A Henessy-terv szerint inkább vadászgépeket, mint bombázókat kell előállítani, ami anyagilag kedvezőbb volt, viszont a katonai stratégiát meg kellett változtatni. A harckocsik előállítása a királyságban nem kapott túl nagy hangsúlyt. Az 1944-es franciaországi partraszálláskor bevetették a Cromwell tankokat, amelyek képesek voltak felvenni a küzdelmet, de mégis a Shermant használták inkább a brit seregben is.

Az Amerikai Egyesült Államok 1940-ben kezdte el fokozni a fegyverkezést, amelyet leginkább a repülőgépgyártás növelése jellemzett. A háború alatt összesen 231 099 repülőgépet állított elő. Az amerikaiak a brit kapcsolatok miatt a hajóépítést is prioritásként kezelte, és a háború alatt 1000 hadihajót épített. A harckocsigyártás mértékéről 1942 novemberében döntöttek: 99 000 db harckocsi helyett azonban csak 88 000-t állítottak elő a háború végéig. A legelterjedtebb típus a Sherman tank volt.

Japán a háború során a tengeri összecsapásokra koncentrált inkább, ezért 1941-44 között 2000–3000 tankot állítottak elő évente. A japánok által favorizált hajó- és repülőgépgyártás növelése 1942 végétől kezdődött. 1944-ben már kétszer annyi repülőgépet állítottak elő, mint 1942-ben, azonban így is messze elmaradt az angolokhoz vagy a németekhez képest. A háború előtt Japán jelentős flottával rendelkezett, de a háború során egyre nagyobb veszteségeket szenvedett el, hiába gyártották sorra a hadihajókat. 1945-re a japán hadiipar összeomlott, az ország gazdasága pedig a csőd szélére került.

Olaszország a háború kezdetekor tudta tartani a lépést a szövetségeseivel. 1500 páncélost és 3 000 repülőgépet állított elő. Fegyvergyártás területén viszont már ekkor le volt maradva, sőt a németektől kellett vásárolnia. A gazdaságot annyira kimerítette a fegyverkezés, hogy 1943-ra áruhiány lépett fel, csökkentek a bérek, és megugrott az infláció. A gazdaság a csőd szélére került. Olaszország tulajdonképpen nem volt felkészülve a háborúra.

Ellenállási mozgalmak

Partizánok a Balkánon

Albániában az olasz megszállás után elvétve voltak kisebb szabotázsok, az első jelentős partizáncselekedetre 1942 júliusában került sor, amikor az ország összes telefonvezetékét elvágták. A kisebb csoportok („20 zászlóalj”) munkáját 1943 júliusától Enver Hoxha ezredes koordinálta. Amikor a németek vették át a hatalmat az olaszoktól, számos olasz csatlakozott Hoxha partizánjaihoz. A németek nagyszabású hadjáratokat indítottak a helyi ellenállás megtöréséhez, de ők kihasználták az ország földrajzi adottságát, így a németek nem tudták megtörni őket. 1944-ben Hoxha-t nevezték ki a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg vezetőjévé. A németek novemberi kivonulása után ő lett Albánia új vezetője, és Albánia kommunista állam lett.

Az egykori Jugoszlávia területén két németellenes mozgalom szerveződött. Az egyik a Draža Mihajlović ezredes által szervezett csetnikmozgalom, míg 1941 májusától tevékenykedő kommunista partizánmozgalom, amelynek vezetője Josip Broz Tito volt. A németeket meg is lepte, hogy ennyire kiterjedt ellenállási mozgalom volt ezeken a területeken. A csetnikeket 1943-ig támogatta a londoni kormány, majd 1943. május 27-én megérkezett az első angol katonai misszió, amely már a kommunistákat támogatta a csetnikek helyett. Az egyik legismertebb partizán-német csata, a neretvai csata volt, amelyről még filmet is készítettek. A háború után a kommunisták vették át az uralmat, az újjászervezett Jugoszláviában.

Görögországban a németellenes mozgalom 1941 szeptemberében vette kezdetét, amikor megalapították a Görög Nemzeti Felszabadító Frontot (EAM), amelyet a Kommunista Párt, a Szocialista Párt és az Agrárpárt hozott létre. Később az EAM létrehozta a Görög Népi Felszabadító Hadsereget (ELASZ). Az EAM később együttműködést írt alá a Görög Nemzeti Demokratikus Szövetséggel (EDESZ). A két szervezet azonban 1943 végén egymásnak esett, és ezzel kitört a görög polgárháború. Az ELASZ nem csak az angolok által támogatott EDESZ-t szorította vissza, de a németeket is kiűzte az országból. A polgárháború végül 1949-ben ért végett a kommunisták vereségével.

Romániában a háború alatt a kommunisták csak kisebb szabotázsokat hajtottak végre. Bulgáriában is a kommunisták szervezték a partizánokat. 1942 elejétől volt jelentősebb partizántevékenység, amikor nemcsak a németek, de a bolgár csendőrség ellen is támadásokat hajtottak végre. 1943 tavaszán a Bolgár Munkáspárt a különböző partizánegységeket a Népfelszabadító Felkelő Hadseregbe integrálta. Egy évvel később már 30 000 partizán volt az ország területén. 1944 nyarán a kommunisták átvették a hatalmat, és a szovjetek segítségével kiűzték a németeket az ország területéről.

Partizánok a keleti fronton

A megszállt Lengyelországban már a kezdetekkor megjelentek a partizánok, akik közt nacionalistákat és kommunistákat is lehetett találni. Hivatalosan a londoni emigráns kormány, élén Sikorski tábornokkal irányította a partizánokat. Ők hozták létre a Fegyveres Harci Szövetséget, amely később létrehozta a Honi Hadsereget. A német-szovjet háború kezdete létszámnövekedést eredményezett a partizánmozgalomban. Ezzel együtt a baloldal létrehozta a Népi Gárdát, amely - a Honi Hadsereggel ellentétben - fegyveres harcot hirdetett. A lengyel partizánok több 10 000 vagont ill. mozdonyt, több ezer autót semmisítettek meg a háború folyamán. A háború vége felé a partizánok között már politikai csata bontakozott ki, és a konzervatív nézeteket valló partizánok Varsóban felkelést robbantottak ki, amit levertek a németek. Lengyelországból a szovjetek űzték ki a németeket, és Lengyelország szocialista ország lett a háború után.

Miután a németek 1941 júniusában megtámadták a Szovjetuniót, Sztálin július 3-án felszólította népét, hogy a megszállt területeken legyenek partizánok, és gyengítsék az ellenséget. A partizánokat az ország kommunista pártja irányította, majd 1942 májusában a megnövekedett létszám miatt, létrehozták a Partizánmozgalom Központi Törzsét. Az ország nyugati részén ott voltak főleg partizánkörzetek, ahol sűrű erdőségek, mocsarak, hegyek jellemezték a tájat, és ahol jelentéktelen volt a német jelenlét. A partizánok létszámnövekedéséhez hozzájárult a sztálingrádi győzelem. 1943 végén a Fehérorosz SzSzK-ban kb. 350 000, az Ukrán SzSzK-ban kb. 200 000 partizán tevékenykedett. A partizánok között egyre több a közép-európai is. 1944 folyamán, ahogy a front egyre inkább nyugat felé tolódik el, úgy szűnnek meg a partizáncsapatok. A partizánok egy része hazatér, másik részük beáll a hadseregbe.

A Cseh–Morva Protektorátusban a háború kitörésekor két ellenállási mozgalom alakult ki, az egyiket a kommunista párt támogatta, a másik a londoni emigráns kormány. Az ellenállók legnagyobb tette az 1942 májusában végrehajtott Heydrich elleni merénylet volt, amit a németek kegyetlenül megtoroltak. 1944 során partizánokat a dobtak le a szovjetek mind cseh-morva, mind szlovák területre. Ezek a cseh és szlovák partizánok átállt katonák voltak. 1944 nyarán kirobban a szlovák felkelés, amelyet a németek októberben levert. Az élve maradt 20 000 partizán a hegyekbe menekült. A szovjetek azonban már közeledtek, és 1945-ben fölszabadították a volt Csehszlovákiát, amely a háború után újjáalakult, és hasonlóan Lengyelországhoz, szocialista állam lett.

Magyarországon az 1944-es német megszállásig nem volt említésre méltó ellenállási mozgalom. Ezután a baloldali erők megalapították a Magyar Frontot, amely felszólította a lakosságot a szabotázsra. Az év őszén több kisebb partizánegység (Petőfi Egység, Rákóczi Egység) megkezdte a fegyveres ellenállást. Végül a szovjetek 1945 tavaszán kiűzték a németeket az ország területéről.

Ellenállási mozgalmak Olaszországban és Skandináviában

Norvégiában 1942-ben alakult meg a Milorg ellenállási mozgalom, amelynek stratégiája az volt, hogy tájékoztatta a népet a hadihelyzetről. A szabotázsakcióik is jelentősek voltak. Ezek közül a legnagyobb a Norsk Hydro-erőmű felrobbantása volt. Dániában az ellenállás egészen az 1943-as német hatalomátvételig jelentéktelen volt. Ezután azonban megsokszorozódott az ellenállók száma, és megszervezték a Szabadság Tanácsát. A tanács számos szabotázsakciót hajtott végre.

Olaszországban 1943 szeptemberében kezdődött az olasz ellenállás. Októberben Nápolyban a lakosság felkelt a németek ellen. Nem sokkal később az egész országban tevékenykedtek partizánok, amelyeket a Nemzeti Felszabadító Bizottság irányított. A partizánok a szabotázsakciókat a hegyekkel tarkított területeken hajtották végre. 1944-ben a németek Észak-Olaszországban teljes erővel megtámadták a partizánokat, és területeket foglaltak vissza tőlük. 1945. április 25-én az utolsó szövetséges offenzíva idején a több, mint 200 000 főt számláló partizánok általános felkelést robbantottak ki. Nem sokkal később a németek megadták magukat.

Ellenállási mozgalmak a nyugati fronton

Hollandiában a londoni emigráns kormány irányította az ellenállást, amely főleg az angoloknak titkos információkat adtak át, és illegális újságokat terjesztettek. A Gestapo a háború alatt megfejtette az ellenállás rejtjelét, így másfél éven át minden Hollandiába érkező ellenállót elfogtak. Belgiumban is az illegális újságokkal szabotálták a német megszállókat, de harci cselekményektől sem riadtak vissza az ellenállók. A partizánok létszáma 1943-ig növekedett, de ekkor elfogták a kommunista párt vezetőit, és meggyengült a szervezet. Amikor a szövetségesek elérték a belga határt, a partizánok is bekapcsolódtak az ország felszabadításába. Később a partizánok között feszülő politikai ellentét miatt a belga kormánynak gyorsan le kellett fegyvereznie őket.

Franciaország megszállása után, 1940. június 18-án Charles de Gaulle tábornok Londonban ellenállásra szólította fel a franciákat. Az országban a kommunisták és a Moulin vezette de Gaulle párti mozgalmak harcoltak a németek ellen. Moulin egységeit az angolok is támogatták. 1944 márciusában az ellenálló csoportok létrehozták az Ellenállás Nemzeti Tanácsát. A tanács nem sokkal később megkezdte a szövetséges partraszállást megelőző szabotázsakciókat a németek ellen. A partraszállás után az ellenállók legnagyobb eredménye Párizs felszabadítása volt.

Veszteségek

A képen látható az adatok megegyeznek diagramban láthatókkal

Halálozások a II. világháborúban, országonként

Ország 1939-es lakosság Áldozatok Katonai Civil A holo- kauszté Összes Az 1939-es lakos- sághoz képest Albánia 1 073 000 28 000 200 28 200 2,63% Ausztrália 6 998 000 39 400 700 40 100 0,57% Ausztria 6 653 000 40 500 65 000 105 500 1,59% Belgium 8 387 000 12 100 49 600 24 400 86 100 1,02% Brazília 40 289 000 1000 1000 2000 0,00% Bulgária 6 458 000 22 000 3000 25 000 0,38% Burma 16 119 000 22 000 250 000 272 000 1,16% Kanada 11 267 000 45 300 45 300 0,40% Kína 517 568 000 3 800 000 16 200 000 20 000 000 3,86% Kuba 4 235 000 100 100 0,00% Csehszlovákia 15 300 000 25 000 43 000 277 000 345 000 2,25% Dánia 3 795 000 2100 1000 100 3200 0,08% Észtország 1 134 000 48 000 1000 49 000 4,62% Etiópia 17 700 000 5000 95 000 100 000 0,6% Finnország 3 700 000 95 000 2000 97 000 2,62% Franciaország 41 700 000 217 600 267 000 83 000 567 600 1,35% Francia-Indokína 24 600 000 1 000 000 1 000 000 4,07% Németország 69 623 000 5 533 000 1 600 000 160 000 7 293 000 10,47% Görögország 7 222 000 20 000 220 000 71 300 311 300 4,31% Magyarország 9 129 000 300 000 80 000 200 000 580 000 6,35% Izland 119 000 200 200 0,17% India 378 000 000 87 000 1 500 000 1 587 000 0,42% Indonézia 69 435 000 4 000 000 4 000 000 5,76% Irán 14 340 000 200 200 0,00% Irak 3 698 000 1000 1000 0,03% Írország 2 960 000 200 200 0,00% Olaszország 44 394 000 301 400 145 100 8000 454 500 1,02% Japán 71 380 000 2 120 000 580 000 2 700 000 3,78% Korea 23 400 000 378 000 378 000 1,6% Lettország 1 995 000 147 000 80 000 227 000 11,38% Litvánia 2 575 000 212 000 141 000 353 000 13,71% Luxemburg 295 000 1300 700 2000 0,68% Malajzia 4 391 000 100 000 100 000 2,28% Málta 269 000 1500 1500 0,56% Mexikó 19 320 000 100 100 0,00% Mongólia 819 000 300 300 0,04% Hollandia 8 729 000 15 800 109 300 106 000 231 100 2,65% Új-Fundland 300 000 1000 100 1100 0,37% Új-Zéland 1 629 000 11 900 11 900 0,67% Norvégia 2 945 000 3000 5800 700 9500 0,32% Fülöp-szigetek 16 000 000 57 000 90 000 147 000 0,92% Mikronézia 1 900 000 57 000 57 000 3,00% Lengyelország 34 849 000 24 000 2 360 000 3 000 000 5 600 000 16,07% Kelet-Timor 500 000 55 000 55 000 11,00% Románia 19 934 000 300 000 64 000 469 000 833 000 4,22% Szingapúr 728 000 50 000 50 000 6,87% Dél-afrikai Köztársaság 10 160 000 11 900 11 900 0,12% Szovjetunió 168 500 000 10 700 000 11 400 000 1 000 000 23 100 000 13,71% Spanyolország 25 637 000 4500 4500 0,02% Svédország 6 341 000 200 2000 2200 0,03% Svájc 4 210 000 100 100 0,00% Sziám 15 023 000 5600 300 5900 0,04% Egyesült Királyság 47 760 000 382 600 67 800 450 400 0,94% USA 131 028 000 416 800 1700 418 500 0,32% Jugoszlávia 15 400 000 446 000 514 000 67 000 1 027 000 6,67% Összesen 1 961 913 000 25 273 700 41 743 400 5 754 400 72 771 500 3,71%

Békekötések

A II. világháború a párizsi békeszerződések aláírásával zárult le Magyarország, Finnország, Bulgária, Olaszország és Románia számára, 1947. február 10-én. Magyarország a békében nagyrészt az 1937-es határok álltak vissza. Kivételt képez a Szovjetunió területnyeresége, Lengyelország nyugatra tolása, Németország és Ausztria megszállási övezetekre való felosztása. Magyarországot kötelezték további három település (Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár), az úgy nevezett Pozsonyi hídfő átadására, hogy ezzel Csehszlovákia számára biztosított legyen Pozsony biztonsága.

A Szovjetunió lényegében az 1941 eleji határait kapta vissza, vagyis az 1939-es helyzethez képest Romániától megkapta Besszarábiát, Finnországtól Karéliát, Magyarországtól a Kárpátalját, Lengyelország keleti részét, valamint a balti államokat.

Lengyelország, mivel a győztes oldalon harcolt, elméletileg nem fejezhette volna be a háborút területveszteséggel, azonban Sztálin nem adta vissza az 1939-ben elragadott területeket. Helyette Lengyelországhoz csatoltak kárpótlásul a német területeket, Kelet-Poroszország déli részét, Nyugat-Poroszország szinte teljes egészét, teljes Sziléziát, valamint Pomeránia keleti részét.

Olaszország elvesztette afrikai gyarmatait, Franciaországnak és Jugoszláviának területeket kellett átengednie. Biztosítania kellett a sajtószabadságot, a vallásszabadságot és a szabad véleménynyilvánítást.

Németországot és Ausztriát a négy győztes nagyhatalom, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió négy-négy megszállási zónára osztotta. A két főváros, Berlin és Bécs szintén négyhatalmi ellenőrzés alá került. Később az amerikai, az angol és a francia megszállási zónából létrejött a Bizóna, majd az NSZK, a Német Szövetségi Köztársaság, a szovjet megszállási zónából pedig a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).

A párizsi béke a vesztes európai országokat, Olaszországot, Finnországot, Magyarországot, Bulgáriát, valamint a háború végén átálló Romániát hatalmas jóvátétel kifizetésére kötelezte a győztes országok részére.

Németország és Japán nem volt a párizsi békét aláíró országok között. Japán 1951. szeptember 8-án írt alá békeszerződést San Franciscóban 48 állammal, akik között azonban nem volt ott a Szovjetunió és Kína. Japán és Kína 1978-ban írta alá a béke- és barátsági szerződést. A Kuril-szigetek körüli területi vita miatt a Szovjetunióval, illetve annak utódállamával, Oroszországgal Japán a mai napig nem írt alá békeszerződést, így a háború jogi szempontból még nem teljesen zárult le.

Emberiség elleni bűnök

Jelentősebb atrocitások a háború idején

• A japán 731-es alakulat emberkísérletei
• Nankingi mészárlás
• Rotterdam és London német bombázása
• Hadifoglyok Szibériába hurcolása
• Hamburg, Drezda és Tokió Szövetséges bombázása
• Holokauszt
• Atombomba ledobása Hirosimára és Nagaszakira

A tömegpusztítás ipari forradalma

Az emberiség elleni bűnök egy jelentős részét olyan technológiával követték el, amely a lényegét tekintve már a 19. században is rendelkezésre állt. A 20. századra jellemző ipari automatizálás, futószalagosítás, céltudatosan átgondolt és optimalizált logisztika sajnos a hadviselés technikájában is olyan innovációkhoz vezetett, amelyek már nem férnek el a „Háborús bűnök és polgári áldozatok” tapintatos cím alatt.

• Halálgyárak munkatábornak álcázva
• Szőnyegbombázások, városrészek likvidálása, belváros gondosan tervezett felgyújtása
• Atombomba céltudatos kifejlesztése és bevetése
• Hidegháború: a megtörtént emberiség elleni bűntettek megismétlésével való fenyegetőzés, fegyverkezési verseny kikényszerítése

Ahogy a 20. század iparában is polgárjogot nyertek a számok, statisztikák és előzetes becslések, úgy a II. világháború során, majd az azt követő politikaban is a katonák és a lakosság, egyszóval az emberiség tagjai emberből puszta darabszámokká változtak, a hatalom véleménye szerint egyedüli igaz cél érdekében feláldozható darabszámmá, amolyan „nincs profit befektetés nélkül” szemlélettel. A tömegpusztítás ipari forradalma tehát az emberiség minden egyes tagját elérhető és egyszerre nagy mennyiségben megsemmisíthető célponttá tett. Az ezredfordulóra a kör bezárult, nincs hová menekülni, nincs igazán biztonságos hely a világon, lásd például a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást.

A jugoszláv partizánok által elkövetett népirtás

• Poljanai csata 1945. május 14-16. A osztrák határon lévő városban lévő hadifoglyok és menekültek ellen irányuló népirtásban mintegy 12-14 000 főt gyilkoltak meg a „partizánok” szovjet segítséggel.

Források

• Bullock, A.. Hitler: A Study in Tyranny. London: Penguin Books. ISBN 0-14-013564-2 (1962) 
• Sommerville, Donald. The Complete Illustrated History of World War Two: An Authoritative Account of the Deadliest Conflict in Human History with Analysis of Decisive Encounters and Landmark Engagements (angol nyelven). Lorenz Books. ISBN 0-7548-1898-5 (2008) 
• Shaw, Anthony. World War II Day by Day (angol nyelven). MBI Publishing Company. ISBN 0-7603-0939-6 (2000) 
• Schmitz, David F.. The First Wise Man (angol nyelven). Rowman & Littlefield. ISBN 0-8420-2632-0 (2001) 
• John King Fairbank, Denis Crispin Twitchett, Albert Feuerwerker. The Cambridge history of China (angol nyelven). Cambridge University Press. ISBN 0-521-24338-6 (1986) 
• Shore, Zachary. What Hitler Knew: The Battle for Information in Nazi Foreign Policy (magyar nyelven). Oxford University Press US.. ISBN 0-19-515459-2 (2003) 
• Dear, ICB, Foot, MR D. Nazi-Soviet Pact (angol nyelven). Oxford University Press. ISBN 0-19-860446-7 (2002) 
• Payne, Stanley G. (1973). „A History of Spain and Portugal (Print Edition)” 2, Ch. 25, 26, Kiadó: Library of Iberian resources online. (Hozzáférés: 2007. május 15.)  
• Matthias Uhl, Henrik Eberle. A Hitler-dosszié. Park Könyvkiadó, 590. o.. ISBN 963-530-716-0 (2006) 
• Ránki, György. A második világháború története (magyar nyelven). Budapest: Gondolat, 653. o. (1973) 
• Hanhimäki, Jussi M. Containing Coexistence: America, Russia, and the "Finnish Solution. Kent State University Press. ISBN 0-87338-558-6 (1997) 
• Bond, Brian. Britain, France and Belgium, 1939–1940. London: Brassy’s. ISBN 0-08-037700-9 (1990) 
• Klaus Maier, P.S. Falla. Germany and the Second World War: Volume 2: Germany's Initial Conquests in Europe (angol nyelven). Oxford University Press. ISBN 0-19822885-6 (1991) 
• Hooton, E.R.. Luftwaffe at War; Blitzkrieg in the West (angol nyelven). ISBN 978-1-85780-272-6 (2007) 
• Iceland, Oxford Companion to World War II. Oxford University Press. ISBN 0-19-860446-7 (2002) 
• Reynolds, David. From World War to Cold War: Churchill, Roosevelt, and the International History of the 1940s. Oxford University Press, USA. ISBN 0-19-928411-3 (2006. április 27.) 
• Regan, Geoffrey. The Brassey's book of military blunders. Brassey's. ISBN 1-57488-252-X (2000) 
• Overy, Richard. The Road to War. London: Penguin. ISBN 0-14-028530-X (1999) 
• Healy, Mark. Panzerwaffe: The Campaigns in the West 1940 (angol nyelven). London: Ian Allan Publishing. ISBN 978-071103-240-8 (2008) 
• Ferguson, Niall. The War of the World (angol nyelven). Penguin 
• Koch, H. W.. Hitler's 'Programme' and the Genesis of Operation 'Barbarossa'. The Historical Journal (Vol. 26, No. 4, 1983 december) 
• Snyder, Timothy. Bloodlands. Random House (2010) 
• Evans, Martin Marix. The Fall of France: Act of Daring (angol nyelven). Oxford: Osprey Publishing. ISBN 1-85532969-7 (2000) 
• Bilinsky, Yaroslav. Endgame in NATO's Enlargement: The Baltic States and Ukraine. Greenwood Publishing Group. ISBN 0-275-96363-2 (1999) 
• Roberts, Geoffrey. Stalin's Wars: From World War to Cold War, 1939–1953. Yale University Press. ISBN 0-300-11204-1 (2006) 
• Foreman, John. Battle of Britain: The Forgotten Months, November And December 1940. Wythenshawe (Lancashire, Egyesült Királyság): Crécy Publishing. ISBN 1-871187-02-8 (1989) 
• Rodogno, Davide. Fascism's European Empire: Italian Occupation During the Second World War. Cambridge: Cambridge University Press (2006). ISBN 978-0-521-84515-1 
• Gilbert, Martin. The Second World War. Phoenix [1989] (2000). ISBN 1-84212-262-2 
• Blaxland, Gregory. Alexander's Generals (the Italian Campaign 1944-1945). London: William Kimber & Co (1979). ISBN 0-7183-0386-5 
• Lunde, Henrik O.. Finland's War of Choice: The Troubled German-Finnish Alliance in World War II. Newbury: Casemate Publishers (2011). ISBN 978-1-61200-037-4 
• Ari Raunio, Juri Kilin. Jatkosodan hyökkäystaisteluja 1941. (finn nyelven). Keuruu: Otavan Kirjapaino Oy. ISBN 978-951-593-069-9 (2007) 
• Ari Raunio, Juri Kilin. Jatkosodan torjuntataisteluja 1942–44 (finn nyelven). Otavan Kirjapaino Oy. ISBN 978-951-593-070-5 (2008) 
• Ian Dear, Michael Richard Daniell Foot. The Oxford companion to World War II (angol nyelven). Oxford University Press. ISBN 0-19-860446-7 (2001) 
• Nigel Thomas, K. Mikulan,, Darko Pavlović. Axis Forces in Yugoslavia 1941-45 (angol nyelven). Osprey Publishing. ISBN 1-85532-473-3 (1995) 
• Paul Collier, Robert O'Neill. World War II: The Mediterranean 1940-1945, World War II: Essential Histories. The Rosen Publishing Group. ISBN 1-4358-9132-5 (2010) 
• Mackenzie, Compton. Eastern Epic: Volume 1 September 1939 – March 1943 Defence. London: Chatto & Windus. OCLC 59637091 
• Maszanobu, Cudzsi. Szingapúr, 1942 – Japán legnagyobb győzelme - Nagy-Brtiannia legsúlyosabb veresége (magyar nyelven). Hajja&Fiai Kiadó. ISBN 963903777X (1999) 
• Ránki, György. A II. világháború gazdaságtörténete (magyar nyelven). Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 324. o.. ISBN 963 221 996 1 (1990) 

 

További információk

Irodalom

• Keegan, John. A második világháború (magyar nyelven). Budapest: Európa Könyvkiadó. ISBN 978-963-07-8457-3 (2003, 2008) 
• Taylor, A. J. P.. A második világháború okai (magyar nyelven). Budapest: Scolar Kiadó. ISBN 963-9193-14-3 (1998) 

Weboldalak

• A második világháború SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény
• Történelmi és haditechnikai szöveg-, és képgyűjtemény a 20. század első feléből
• Keleti front Haditechnikai témájú gyűjtemény
• Turulvideo Dokumentumfilmek Magyarország helyzetéről a II. világháborúban
• A második világháborús bunkerek, erődök, topográfiai térképek, a Magyar Királyi Honvédség csapatjelzései
• A második világháború képekben
• II. világháború Tények, Képek, Adatok
• Why France Fell to the Nazis: The Air Component Before the War – milavia.net
• honvédelem.hu

Kapcsolódó szócikkek

A Wikimédia Commons tartalmaz Második világháború témájú médiaállományokat.

• A legjobb magyar második világháborús pilóták listája
• 101. Puma vadászrepülő osztály
• Hidegháború
• Schutzstaffel (SS)